Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Marton László: A kisváros főterét elborító pocsolya beépítése a cselekménybe

gesztus? Azáltal, hogy immár nincs meg a mű, sokkal inkább megvan, mint azelőtt? A tartalom is meg még a forma is? És nem egyszerűen csak megvan, hanem „feltámadt"? Főnixmadárhoz hasonlítja feltámadt művét a szerző? Miért nem mindjárt Krisztushoz? Ez bizony hivalkodás, a megszüntetve meg nem őrzéssel való hencegés; ugyanolyan üres büszkeség és kérkedés, mint amit ő maga kárhoztat.

Ha viszont ebben a szellemben rugaszkodott neki az 1845-ös égetés után másodszor is a Holt lelkek második része megírásának, feltehető, hogy irodalmon kívüli kényszereknek vetette alá magát, és/vagy úgy érezte, hogy ezeknek nem tud megfelelni, vagy maguk a kényszerek változtak időközben olyan drasztikusan, hogy a nekik való korábbi megfelelés érvényét vesztette a szerző szemében.

Egy pillanatig, de tényleg csak egy pillanatig felrémlik előttem: lehetséges, hogy saját üdvössége és Oroszország megváltása végett a Holt lelkek első részét is elégette volna, ha még a lelki fordulat előtt meg nem jelenteti? Azok a Válogatás...- beli részletek, amelyekben az első részről beszél, szintén az önostorozás kategóriájába tartoznak, de azt azért elismeri, hogy: „Az első rész, eltekintve fogyatékosságaitól, eleget tett a legfőbb célnak: mindenkit undorral töltött el hőseim és jelentéktelenségük iránt; olyan szomorúságot keltett, ami megfelelt eredeti szándékomnak." (Gasparics Gyula és Kovács Erzsébet fordítása.) Arra a kérdésre pedig, hogy „miért szól az első rész teljes egészében a banalitásról", Gogol ígérete szerint „majd a többi kötet válaszol": ez, valamint az a kijelentés, hogy „az egész könyv egyelőre nem más, mint egy koraszülött", arra utal, hogy Gogol az első részt is szívesen a főnixmadár sorsára juttatta volna.

Gogol azzal a művészi és mesterségbeli tudással került szembe, amelyet olyan intenzíven elsajátított, vagyis tett a sajátjává, hogy már nem tudott vele mit kezdeni.

Felvetődik a kérdés: mi volt ez a tudás? Mi az, amit Gogol tudott, és amit az orosz irodalomban előtte - legalábbis így, ezen a módon - senki? Minden jelentős író felfedez valamit, rájön valamire, és ezt beépíti előbb az írói ötletbe, majd az ötletből kidolgozott irodalmi mű struktúrájába.

Gogol valami olyasmire jöhetett rá, hogy először van a név, a benne megbúvó groteszk cselekményrétegekkel, aztán - és ebből - következik a név viselőjéhez kapcsolódó eseménysor. Groteszk nevek a régebbi komikus nagyepikában is voltak, gondoljunk Rabelais-ra vagy, hogy egy kevésbé ismert példát mondjak, Kristijonas Donelaitis XVIII. századi litván költő Évszakok című remekművére, amely nemcsak a groteszk névhasználat miatt előlegezi meg Gogol írói világát. De az, hogy először van a név (amely gyakran maga is történet: gondoljunk például A köpönyegben Akakij Akaijevics elnevezésének történetére), aztán vannak a névhez fűződő sűrűbb-ritkább összefüggések, és csak legvégül a személyiség, amelyet a név jelöl: ez, azt hiszem, Gogol felfedezése, ha úgy tetszik, bátor döntése. Borisz Eichenbaum beszéli el egy visszaemlékezés nyomán, hogy Gogol kedvelt szokása volt postaállomásokon fellapozni a vendégkönyvet, és a sohasem látott vendégek nevéből portrét rögtönözni. Az ilyen portré csakis hevenyészett

27