Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Marton László: A kisváros főterét elborító pocsolya beépítése a cselekménybe
Ez akadályozza meg az olvasót abban, hogy a Válogatás...-t olyan irodalmi fikciónak olvassa, amely írói eszközökkel ábrázolja — nem pedig tanúsítja - egy meghasonlott elme vergődését, valahogy úgy, mint Az őrült naplója. Ezúttal hiányzik a külső, elbeszélői vagy drámaírói nézőpont, és a meghasonlás, a széthullás folyamatának hiába látszanak a jelei, magát a folyamatot nem mutatja be a szerző. Itt Gogol megmarad reménytelenül alanynak: nem tudja, nem is akarja tárggyá alakítani önmagát. Szándékosan írtam le az imént a „rombolás" szót. Gogol nemcsak az alkotói habitust rombolta le, hanem elpusztította magát a művet is. A Holt lelkek második (és - esetleg - harmadik) részéről van szó, amelyet kétszer is végig megírt, és mindkétszer elégetett, egyszer 1845-ben, egyszer pedig közvetlenül a halála előtt, 1852-ben. Az 1845-ös autodaféról így ír a Válogatás...-ban, egy évvel az akció után: „Nem volt könnyű tűzre vetnem ötesztendei munkám gyümölcsét, amit olyan beteges erőfeszítéssel írtam, amelyben minden sor megrendüléssel volt teli, amelyben sok olyasmi volt, ami legjobb gondolataimat tartalmazta, és eltöltötte a lelkemet. De elégettem mindent, ráadásul egy olyan percben, amikor a halált látva magam előtt, nagyon szerettem volna örökül hagyni valamit, ami jobb emlékezetet őriz meg rólam. Hálát adok Istennek, amiért erőt adott megtennem. Mihelyt a tűz elemésztette könyvem utolsó lapjait is, tartalma ragyogó és tiszta formában, akár a főnixmadár a tűzből, hirtelen feltámadt, és én egyszeriben megláttam, milyen kusza volt mindaz, amit pedig rendezettnek és szabályosnak hittem. A második kötetnek abban a formában való megjelenése sokkal több kárral járt volna, mint amennyi haszonnal. Nem néhány irodalom- és művészetkedvelőre, hanem az összes olvasóra kell gondolni, akik számára a Holt lelkek íródott. Néhány nagyszerű, nemzetünk kiválóságát bemutató jellem felvonultatásának nincs semmi értelme. Ez csupán üres büszkeséget és kérkedést ébreszt." (Gasparics Gyula és Kovács Erzsébet fordítása.) Érdemes közelebbről megvizsgálni ennek az önigazolásnak néhány mozzanatát. Azt mondja a szerző: „Nem néhány irodalom- és művészetkedvelőre (...) kell gondolni." Még emlékszünk a szocreál irodalompolitikai direktívákra, amelyek szerint egy-egy adott mű (illetve megjelentetése) azért káros, mert „egy szűk értelmiségi rétegnek szól". Gogol szava sajnos ezt juttatja eszembe. Egyszerre önócsárlás és öndicséret, mert hiszen azt állítja, hogy annak a néhány embernek, aki ért az irodalomhoz, nyilván tetszett volna (azaz tetszett is, amikor felolvasott belőle), de ő - hatalmas önfeláldozással - csak azért is megsemmisítette a korábbi „beteges erőfeszítések" eredményét. Eszerint Gogol nem íróként volt túl szigorú önmagával szemben, hanem éppen az írói teljesítményt utasította el, irodalmon kívüli okokból. Viszont nézzük az utolsó két mondatot! Gogol azt állítja, hogy az elpusztított műben néhány nagyszerű jellemet vonultatott fel, vagy legalábbis erre törekedett, és ezek a jellemek nemcsak önmagukban voltak nagyszerűek, hanem reprezentáltak is valamit, méghozzá az orosz nemzet kiválóságát. Ennek azonban szerinte „semmi értelme". De ha csakugyan így gondolta, akkor ez mégiscsak úgy hangzik, mint valami írói jellegű elégedetlenkedés. Aztán: mihelyt az irodalmi alkotás kézzelfogható grafikai teste megsemmisült, „tartalma ragyogó és tiszta formában (...) hirtelen feltámadt1'. Ez meg miféle 26
