Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Marton László: A kisváros főterét elborító pocsolya beépítése a cselekménybe

Amikor látja, hogy a nyomdában a szedők hahotáznak a kézirata fölött, akkor, szerzőként, örül. Amikor hallja, hogy a cár nevet a Revizor poénjain, ahelyett, hogy magába szállna, akkor, szerzőként, kétségbeesik. Emlékezzünk a színpadi Polgármester felkiáltására: „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!" Imént idézett önigazolásában Gogol oldalakon át mentegetőzik e rövidke mondat miatt: azt állítja, hogy önmagunk kinevetése vezet el a bűneinktől való megszabaduláshoz, a megtisztuláshoz. Vagyis a vígjátéktól a tragédia katarzisát követeli meg. Bohóckodik, miközben retteg attól, hogy bohócnak nézik. O a „szent bolond", a jurogyivij típusának egyik kései leszármazottja. Mintha gesztusaival a lelki gőgöt akarná lerázni magáról, ami bizonyos értelemben a legnagyobb lelki gőg.

Amikor utolsó műve, a Válogatás barátaimmal folytatott levelezésemből megjelenése után szlavofilek és zapadnyikok, nackósok és libsik együttesen leköpdösik, valójában annak a megaláztatásnak teszi ki magát, amely a jurogyivij számára a lelki felmagasztosodás feltétele. Ugyanakkor Gogol mégiscsak felvilágosodás utáni, modern személyiség, és 1847-es vesszőfutása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy utolsó időszakát megtört emberként élte le. Hiába zarándokolt el a Szentföldre, neki nem termett gileádi balzsam és nem nyílt libanoni rózsa.

Százhetven év távlatából a Válogatás... megrendítő olvasmány, méghozzá a szerző csupaszsága és kiszolgáltatottsága miatt az. Egy helyütt például azt állítja, hogy szatirikus ábrázolásmódja nem egyéb és nem több, mint saját rossz tulajdonságainak átvitele a szereplőkre. „Ettől az időtől kezdve hőseimet saját gyalázatosságaikon túl a magam aljasságával is felruháztam. Ez pedig a következőképpen történt: kiválasztottam egy rossz tulajdonságomat, majd üldözni kezdtem valamely más hivatásban, más foglalkozásban, és megpróbáltam halálos ellenségem képében ábrázolni, aki a legnagyobb sértést vágta a fejemhez. Haraggal, gúnnyal és minden egyéb módon üldöztem, ahogy csak tudtam." (Gasparics Gyula és Kovács Erzsébet fordítása.)

Felkavaró és zavarba hozó ezt és a hasonló kitárulkozásokat olvasni. A szerző kétszeresen is privatizálja önmagát: önelemzés helyett önvádat nyújt az olvasónak, aki már csak olvasói helyzete miatt sem adhat felmentést rá, továbbá azt is állítja, hogy ahol szatirikus telitalálatot látunk, ott alantas privát indulatokat kellene észrevennünk. Meg tudom érteni, hogy ez a korabeli olvasókat irritálta, sőt felháborította, {„...a te jellemvonásaidat is felhasználtam..." - írja az egyik levél ismeretlen címzettjének.)

Ennél is megdöbbentőbb azt figyelni, ahogyan Gogol ezekben a levél formájába öntött tépelődésekben megpróbálja kialakítani új szerepét és a hozzáillő új beszédmódot, a közösségi prófécia és a magánjellegű önbecsmérlés különös keverékét. Eközben látványosan, már-már színpadiasán eldobálja írói eszközeinek addigi teljes arzenálját; attól fosztja meg önmagát és az olvasót, ami korábbi írásait zseniálissá tette. A Válogatás...-ban is vannak jó megfigyelések, hihető és hiteles részletek (például amikor Zsukovszkij Homérosz-fordításáról beszél, vagy amikor portrét rajzol egy sor költőről, Gyerzsavintól Puskinig), ám ezek nem ellensúlyozzák azt a tényt, hogy a szerző szembehelyezkedik önmaga legjobb képességeivel, és lerombolja alkotói habitusát. Márpedig Gogol elbeszélőnek és vígjátékszerzőnek nagyon erős, de prófétának és nemzetnevelőnek igencsak erőtlen.

25