Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Marton László: A kisváros főterét elborító pocsolya beépítése a cselekménybe

az allegorikus értelmezést vonatkoztatta a Holt lelkekben leírt kormányzóságra is, annyi különbséggel, hogy itt az elburjánzó jelképiség a még javában készülő művet borította el, és így meg is fojtotta.

Én itt egy alapvető alkotói dilemmát látok, amely óhatatlanul megbonthatja a „forró pillanatok" és a „hideg időhúzások" amúgy is kényes egyensúlyát, és amely éppen a legnagyobb tehetségeket terheli. Forró pillanatoknak nevezem a felbukkanó ötletek, alapvető alkotói döntések villanásszerű történéseit; hideg időszaknak vagy időhúzásnak pedig az elhúzódó pepecselést, piszmogást, sokszoros átdolgozást és tétlenkedést, amikor a szerző a forró pillanatok poétikai vagy megírástechnikai következményeivel kénytelen szembesülni, és jó esetben megbirkózik velük.

Ahhoz, hogy az ötlet a kidolgozás során végig eleven maradjon, elevenségre, spontaneitásra, egyfajta könnyed felelőtlenségre van szükség. Ugyanakkor az ambiciózus szerző az ötlet elmélyítésére, többértelművé tételére törekszik. Ez viszont erősíti a jelképiséget, illetve az allegorikus szerzői önértelmezést, amely megdermeszti és megfosztja elevenségétől az írói megmunkálás alatt álló élet- és ötletanyagot.

Kulturális kontextustól és a szerzői koncepció jellegétől függ, hogy ez a dilemma mennyire veszélyes. Dantét egyáltalán nem gátolta fő műve megírásában és tökéletessé formálásában az allegorikus önértelmezés, Gogol elvérzett rajta. (Ahogyan a regény műfajának ócsárlója, Jorge Luis Borges mondja egy vallásos jelképiségbe hanyatló - fiktív — indiai szerzőről, rendkívül igazságtalanul és igen találóan: „Képtelen ellenállni a művészet legdurvább csábításának, zseni akar lenni.")

Szatíra és hősköltemény kevercse nagyon jól, nagyon hatékonyan és köny- nyedén sikerül Gogolnak, egészen addig, amíg bele nem ütközik a társadalmi hasznosság követelményébe, a küldetéstudat nehezen kivédhető kísértéseibe. Mihelyt egy író úgy érzi, hogy az általa írt regény vagy dráma művészi hatása puszta szórakoztatás, így tehát fölösleges, sőt káros: írói értelemben, de életrajzi értelemben is elveszett. Utolsó éveiben Gogol egy - írói munkásságát vajmi kevéssé becsülő - fanatikus egyházi férfiú befolyása alá került, de ez tekinthető véletlennek is. Az viszont elkerülhetetlen volt, hogy éppen legértékesebb írói erényei és eredményei bizonyuljanak személyisége sebezhető részének, és ez a bizonyos Matvej atya erre tapinthatott rá.

Megpróbálom elképzelni azt a bonyolult lelki-akarati kölcsönhatást, amely ekkoriban meglátszik viselkedésén és tettein. Egy: saját fontosságának és elhivatottságának tudata. Kettő: megfélemlítettség és bűntudat. (Úgy képzelem: minél őszintébb Matvej atyához, az annál gyalázatosabbnak festi lelki gyermeke szé- gyellnivaló titkait, és talán az írói tevékenységgel is összefüggésbe hozza őket.) Három: a megigazulás vágya, törekvés a Szent Pál-i értelemben vett „régi ember" meghaladására, sőt megsemmisítésére.

Fénykorában, tudjuk, szeretett nevettetni. Ám a sikerélmény, annak öröme, hogy nevetnek az ékein, közel áll ahhoz a szorongáshoz, hogy őt magát nevetik ki. („Olvasóim közül senki sem volt tudatában annak, hogy miközben hőseimen nevetett, valójában engem kacagott ki" - írja egy kései vallomásában.)

24