Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Marton László: A kisváros főterét elborító pocsolya beépítése a cselekménybe
Heinrich von Kleistet jól ismerem, talán túlságosan is jól. (Ami azt jelenti, hogy még mindig nem eléggé.) Nyikolaj Vasziljevics Gogolról inkább csak felületes benyomásaim vannak. És most e benyomások birtokában próbálom szemügyre venni őt magát, személyiségét és műveit. Biztos, hogy nem volt könnyű eset. Jó barátokat, jó ismerősöket, jóakarókat, híveket és rajongókat vonzott maga köré; őket aztán hol rekeszizom-fájdulá- sig kacagtatta, hol agyongyötörte szeszélyeivel. Egy kocsikázás során elhitette útitársaival, hogy este hat óráig Torzsokba érnek, ahol okvetlenül enniük kell az ott kapható különleges fasírtból, ezért nehogy ebédeljenek. Az útitársak lemondanak az ebédről, a kocsi hajnali háromkor érkezik Torzsokba, az álmából fölvert szakács másfél óra múlva hozza a fasírtot, a fasírt pedig tele van hosszú, szőke hajszálakkal, egész hajcsomók vannak belesütve. Ezek után Gogol órákig meséli a társaságnak, ki lehet a hajszálak tulajdonosnője, azok hogyan és miért kerülhettek a húsgombócokba, hajmeresztő kalandokat, vicces szituációkat eszel ki; a társaságnak egyszerre csorog a könnye a nevetéstől és kopog a szeme az éhségtől. Olyan személyiség lehetett, akinek önbizalma mindig alá van ásva, már csak előnytelen külseje és komikus hangzású neve miatt is. A „gogol" szó egy kacsafélét jelent, a „hogyity gogolem" szólás pedig annyi, mint „kacsával járni" (vagy „kacsázva járni"), azaz orrot fennhordani, pöffeszkedni. Másfelől a beleszorult hatalmas erejű tehetség is nyugtalanná és nyugtalanítóvá tette, olyasvalakivé, aki dinamikusnak érződik, pedig csak a formáját nem találja. Ellentétben Goethe magasztos univerzalizmusával, Gogol sokoldalúsága egy kicsit komikusnak érződik, ha pedig komolyan vesszük, akkor feminin vonásokat fedezünk fel benne. Műkedvelő színpadokon női szerepekben lépett fel. Szeretett kézimunkázni és főzni. Egyik tisztelője szerint: „Ha nem volna zseniális író, kiváló mesterszakács lehetne." Egy másik tisztelője szerint: „Mindnyájan az ő gyomrában éltünk." Ez persze azt is jelenti, hogy Gogol sokat beszélt a gyomorpanaszairól, étvágytalanságáról és egyéb hasi gondjairól környezetének. Ugyanakkor imádta az olasz fagylaltot, élt-halt a perecért, kekszért, kifliért, különböző pirogokért, és rajongott a makaróniért. Olyan hosszú makaróniról álmodozott, „mint az út Rómától Nápolyig". Falánk szereplői, akik a Holt lelkekben, a Régimódi fóldesurakban és más műveiben elképesztő mennyiségű, igen sokféle ételt kebeleznek be, mindannyian a szerző feneketlen gyomrát próbálják megtölteni, de semmi esélyük. Egy ételleírásokban tobzódó elbeszélő, egy habzsoló ínyenc, aki szigorú koplalással emészti el önmagát. Az orosz nagyvárost szellemi tájjá akarta emelni, az orosz vidéki élet sivárságát a régi nagy hősköltemények dimenzióival akarta felruházni, méghozzá a szatíra eszközeivel. Fennmaradt egy hátborzongató eszmefuttatása az 1840-es évekből arról, hogy a Revizorban szereplő helység valójában egy „lelki város", ahol „rút csinovnyikok", vagyis az emberi lélek bűnei garázdálkodnak, Hlesztakov pedig a megvesztegethető, csaló „nagyvilági lelkiismeret", az „igazi revizor" viszont az a felsőbb instancia, „amelyik a sír szájában vár bennünket". Nyilván ugyanezt 23
