Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - András Sándor: Hölderlin

Élete végéig írt verseket, még 1824 körül (III: 355) alkaioszi formában is (1:913), de többnyire, látogatók kérésére, négysoros rímes versszakokban, grammatikai- lag helyesen, értelmesen, viszont igen egyszerűen és teljesen nyugodt és személytelen hangulattal, szinte teljes ellentétben azzal, ahogyan összeroppanása előtt írt. Élete utolsó két évében készült verseit „Scardanelli" írta alá, és többnyire lehetetlenül datálta (már halála utáni évekre, egyszer a 17. századra). Anyja 1828-ban halt meg, a hozzá írott levelei mind így végződtek: „Engedelmes fia, Hölderlin".

Magam érzése, hogy az ő elméje és pszichéje minden bizonnyal megroppant, de az is, hogy Sinclairnek valamennyire igaza volt, amikor barátjáról azt írta, már idézett levelében, hogy Hölderlin okkal viselkedik úgy, ahogyan megtapasztalható volt. Bordeaux-ból írta Böhlendorfnak valló levelében, hogy ott délen, a nyugodt délieknél értette meg a görögök viselkedését, hogy azért voltak fegyelmezettek, mert a természetük éppen az ellenkezője volt: ez az ellentét hozta elő tehetségüket, kifejeződő szellemiségüket. Ezzel kapcsolatban írta, hogy „Apolló valóságosan rám sújtott", ez a józanságot jelentette, vagyis Apolló kijózanította. Érzésem szerint megértette, hogy „az idő telén" nem szabad túlságosan lelkesedni, józanságra van szükség. Úgy érzem és gondolom tehát, hogy a „mivélettségem" kitétel azt jelzi, tudatában volt nemcsak állapotának, hanem annak is, miért kell neki abban az állapotban lennie és maradnia.

21