Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - András Sándor: Hölderlin
az is, hogy ez a vers egy füzetbe írott több és külön verseknek szánt töredékek felhasználásával készült. Olyan lírai vers, amelyet igazán csak a 20. században méltányoltak; első megjelenése idején - akkor az almanachokban publikált verseket is recenzeálták - homályosnak, sőt érthetetlennek tűntek. Hasonlóan rossz recenziókat kapott Szophoklész-fordításaiért, csak egy kritikusa sejtette, hogy Hölderlin nem görögül nem tud, hanem a saját feje szerint fordít, de sajnos érthetetlenül. Ez keményen érinthette, hiszen regénye, a Hyperion mellett csak ezek a fordítások jelentek meg könyvként. Verseit első kötetbe 1826-ban válogatták és jelentették meg, ő már nem tudott róla (bár saját regényét többször elolvasta összeroppanása idején). Kései hosszúversei is csak akkor lettek híresek, amikor Rilkét a Duinoi elégiák első darabjaira késztette, Rilkét azok szabadították fel. Sok egyéb járulhatott hozzá összeroppanásához, nem csak az említett érteden fogadtatás, ami egyébként szemben állt azzal a ténnyel, hogy sokan, köztük sok jeles író, a legjobbak közé sorolták. A bordeaux-i élmény biztosan jelentős volt, ahogy nagy szerelmének halála is, amit Bordeaux-ból visszatérte után tudott meg. De végül is sohasem tudni, miért roppan össze egy ember elméje. Mindenképpen érdemes figyelembe venni, hogy abban az időben történt, amikor Napóleon legyőzte a németeket, majd az osztrákokat, feloszlatta a Német-római Császárságot, és császárrá koronáztatta magát. Hölderlin egyfelől, bármennyire csepülte is, főleg leveleiben, saját népét, nagyra is tartotta, másfelől a köztársaság híveként elítélte az abszolutizmust. Keserűen jegyezte meg anyjának még 1799 novemberében írott levelében, éppen hallotta, Párizsban megszüntették a direktóriumot és „Buonaparte egyfajta diktátor lett" (II: 843). Legjobb barátját, Sinclairt 1805 februárjában letartóztatták republikanizmusáért, és bár Hölderlin állapota addigra már igen rosszra fordult, egy alkalommal dühöngve kiabálta, „nem vagyok jakobinus", ami egyébként nem is volt. Sinclair 1806-ban vitte egy tübinge- ni gyógyintézetbe, onnan került egy évvel később az asztalosmester Zimmerhez, akinél Hölderlin 1807-től haláláig, 1843-ig lakott. Sinclair 1804. augusztus 6-án még azt írta Hölderlin anyjának barátjáról, hogy „az, ami nála lelki zavarodottságnak tűnik, egyáltalán nem az, hanem egy jól meggondolt okokból felvett kifejezésmód" (II: 633). Ehhez hozzátenném, amit Hölderlin anyja Sinclairnek november végén írt, amikor már Hölderlin rossz állapotban volt, hogy „gyakran csodálkoztam, hogy leveleiben olyan keveset lehet észrevenni értelmének felbomlásából" (II: 636). Ez valóban rendkívüli. Látogatói többnyire arról számoltak be, hogy értelmetlen dolgokat mond, gyakran keveri a németet a franciával és a göröggel, olykor tombol, olykor viszont értelmesen válaszol. Élete vége felé is még elég jól tudott franciául, és az anyjának írott levelei értelmesek, bár igen formálisak voltak. Ezek a levelek nincsenek dátumozva, így nem tudható, melyik évben írta anyjának, de valószínűleg egy elég késői levélben: „az én Magának ismert mivélettségemben [Gewordenheit] úgy vagyok, hogy szükségszerű állapotom, hogy magamat megértessem, olyan, amilyennek lennie kell." (II: 952). Ez, úgy érzem és hiszem, nemcsak azt jelzi, hogy valamiképpen tudatában volt állapotának, hanem kifejezőképességének igen ritkán jelentkező, de még mindig meglévő zsenialitását is. A német szó éppúgy nem létezik, mint az a magyar, amellyel fordítottam, ugyanakkor nemcsak érthető, hihetetlenül pontos is. 20
