Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - András Sándor: Hölderlin
kor előbb szívemben elevent / Éreztem, és dereng, amit alkottál, / És amikor bölcsőjében gyönyörrel / elaludt számomra a változó idő, II Akkor meghallak, Kronion! és felismerlek, / A bölcs mestert, aki, mint mi, / Az idő egyik fia, törvényeket hoz, és amit / a szent derengés rejt, kinyilvánítja." (I: 285) 3. Eredetien gondolkodott, olyannyira, hogy sokan úgy vélik, őtőle származhatott egy alapgondolat, amiből aztán Hegel a tézist és az antitézist felülmúló, azokat egymással kiengesztelő szintézis dialektikáját alkotta meg. Ezt azért említem, hogy Hölderlin gondolkodásának és költészetének jellegét és különlegességét jelezhessem. Egyben azt is, hogy a 20. században hogyan lehetett gondolkodása sokak számára még a század végén is példás. Költészetét ugyanis nem a lelkesülés és a józanság, a Dionüszosz és Apolló nevével jelzett kétféle szellemiség szintézise, hanem dinamikus egyensúlya jellemezte (ahogyan ezt később Nietzsche is gondolta a tragédia születéséről szóló esszéjében). Ez számomra, aki az állítólag feje tetején álló idealista Hegelt materialista talpára állító, tehát dialektikáját mégis megtartó marxi gondolkodás idején jártam gimnáziumba és egyetemre, meghatározóan fontos lett, és eszem mellett szívemhez is szóló maradt. Hölderlin, akárcsak a vele egyidős iskolatárs-barátja Hegel, az 1789-cel kezdődő francia forradalom idején Fichte gondolkodásával találta magát szemben, aki szerint az Én a Nem-Énnel szemben határozza meg magát. Hölderlin viszont úgy gondolta, hogy az önmeghatározásnál a különbségnek az Énen belül kell történnie. Az önmeghatározáshoz ugyanis az állításhoz szükséges a különbség, különböződés, hiszen az alany más, mint a tárgy, illetve az állítmány: aki állít, más, mint amit állít. Az én amikor magáról bármit állít, maga-magától különböző- dik meg. Magyarul úgy mondhatom: Én állít valamit Magamról. Hölderlin gondolkodásának mindenképpen lényegéhez tartozik az, ahogyan az emberegyénről és az egymástól különböző Istenekről is, ugyanis az individuumról gondolkodott; (az „egyén" 1815-ből datált nyelvújítási szó, igyekszem az „én" miatt elkerülni). Az individuum szó azt jelenti: szétválaszthatatlan, és ő ezt a viszonyt, az együvé tartozás viszonyát az ítélettel, az ítélkezéssel szembesítette. Egy ítélkezésben mindig valaki ítélkezik valakiről és valamit, vagyis mindig van alany és tárgy, alany és állítmány. Az ítélkezés mindig állítás. Ha így van, akkor az önmeghatározás is szükségképpen ítélkezés: valaki állít magamagáról valamit. Hadd tegyem hozzá, magam magyarázataként: az Ószövetség Istene azt mondja: „Vagyok, aki vagyok." Az Újszövetségben viszont Atya és Fiú egymással azonos, miközben kettő, amit egy harmadik, a Szellem egyesít: a három - egy. Tudjuk, van olyan teológiai meggondolás és hit, ami szerint az Atya és a Fiú nem azonos, hanem csak hasonló egymással. Hölderlin nyilvánvalóan másként gondolta és hitte, ha úgy, hogy Krisztus, Dionüszosz és Héraklész testvérek, és hogy az Istenek csakis együttesükben azok. Az Atya, Aithér maga a szellemiség, annak általánossága, és olyan, amelyik mindegyik egyedi lényben és szellemiségben közös, miközben azok mindegyike egymástól eltérő individuum. Vagyis az általános és az egyedi egymáshoz való 12
