Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Feledy Balázs: A zománcművességtől a zománcművészetig

Kiállítást. Ezeken már nagyrészt részt vettek azok az akkor fiatal művészek, akik később Kecskemét „húzóerői" lettek (Petrilla István, Stefániái/ Edit, Morelli Edit). Ám mégis Kátai Mihály Kecskemétben látott fantáziát, hiszen itt működött a Lamport Zománcipari Művek kecskeméti gyára (a későbbi Kecskeméti Zománc- és Kádgyár), s már a hatvanas években ő maga itt kísérletezhetett Stefániay Edittel vagy Simon Balázzsal (később Blaise Simon), melyhez jó hátteret adott a gyár nyitott, segítőkész műszaki vezetése, s a legendás műkerti, patinás alkotóház. A tervek megvalósítását erősítette, hogy szintén itt ismerkedhetett már e műfajjal, művészeti ággal (a terminus technikusok kérdése később még terítékre kerül!) két később meghatározó expressis verbis kecskeméti alkotó: Goór Imre és Báron László. Goór Imréről jegyezzük meg, hogy épp e lap, a Forrás grafikai és művészeti szerkesztője is volt, a lap alapításától, azaz 1969-től egészen 1995-ig. Mindketten sokirányú művészeti érdeklődésük egy újabb megvalósulási lehetőségét látták a zománcban, melynek művelését a hatvanas évek közepe táján ideiglenesen felfüggesztették, hogy aztán később, már az alkotótelep keretei között bontsák ki ez irányú művészi vénájukat.

Az elképzelést tett követte, s az akkoriban szokásos politikai játszmák eredményeképpen 1975-ben megindulhatott a Kecskeméti Zománcművészeti Alkotótelep, először négy- és hathetes kurzusokkal, majd 1984-től a szerveződés kecskeméti Zománcművészeti Alkotóműhellyé vált, komplexebb feladatok teljesítésével, egész éven át történő működéssel. És ami egyedülálló, hogy azóta az Alkotóműhely minden évben megrendezhette szimpóziumait, így ebben az esztendőben meghirdethették e negyvenedik alkalmat, alkotótelepet. Ilyen folyamatossággal pedig másutt az országban nem találkozunk! Az elmúlt év őszén ugyan sokat emlegettük, hogy az ötvenedik Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat megrendezésére került sor, valamint a képzőművészet területén fontos téma volt, hogy ötvenedszer rendezték meg a hajdúböszörményi művésztelepet, ám azért egy tárlat megszervezése (bármilyen monumentális is az) vagy egy olyan művésztelepé, ahol technológiai háttérre szinte nincs is szükség, nem hasonlítható egy komoly művészi vállalkozás szervezetszerű, folyamatos működtetéséhez. így hát 2014-ben először is az alkotótelep életkorát kell üdvözölnünk, majd ezt követően vehetjük számba ennek a négy évtizednek hihetetlenül súlyos szakmai hozadékait, illetve - nehezebb témaként - a máig meglévő esztétikai és értelmezésbeli problémáit. Az életkor üdvözlése pedig azért kitüntetett tehát, mert hazánkban páratlan. Különösen úgy, hogy már az első években kellemetlen kritikai fogadtatásban is része volt (ráadásul akkoriban erősen hatalom közeli sajtóban és hatalom közeli művészettörténészek részéről), s a megindulás előtti argumentálást követően a folyamatos működtetés is mindig győzködéssel volt együttes. Igaz, tegyük hozzá azt is, hogy akkoriban a megyének volt egy olyan vezetője (merjük kiejteni a nevét: Gajdócsi Istvánnak hívták), akinek volt fogalma ama szó tartalmáról, hogy kultúra. S a telep működni kezdett, eleinte tizenöt résztvevővel, melynek kétharmada magyar és - először - egyharmada (úgynevezett!) szovjet művész volt, akiknek léte, ittléte kedvező hátszelet is adott a kezdeményezésnek. A vállalkozás felkészült, hozzáértő vezetőket kapott. Egyre jelentősebbé, sőt meghatározóvá vált Pap Gábor művészettörténészi koncepcionalitása, Kátai Mihály, majd Túri Endre szakmai, művészi szerepe, valamint Gyergyádesz László kapcsolatépítő, kapcsolatápoló, széles látókörű szervezői vezetése. A telepnek híre ment egész Európában (sőt Európán kívül is), s számba sem lehet venni azon országok sorát, ahonnan alkotók érkeztek. Mégis, hogy az alkotótelep katalógusait nem sűrűn forgató olvasó számára is érzékeltessük (vagy aki netán azt gondolja, hogy Kecskemét nemzetközi vonzereje a komolyzenére vagy a kerámiára épül), fontos jelzésértéke (s ma már művészettörténeti hozadéka!) van annak, hogy - közhelyes ugyan, de igaz - az egész világra kiterjedt az alkotótelep vonzereje. Érkeztek ugyanis művészek a szinte összes szovjet tagköztársaságból (akkoriban ez volt a hivatalos megnevezés), így oroszok, ukránok, beloruszok, észtek, lettek, litvánok, grú74