Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Feledy Balázs: A zománcművességtől a zománcművészetig
Feledy Balázs A zománcművességtől a zománcművészetig Meditáció a negyvenedik Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep megrendezésekor „... mert a zománcművészet más. (Kátai Mihály, 1984) Amikor ország-világ előtt a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek szervezeti keretei között működő Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely 40. alkalommal hirdeti meg alkotótelepét, akkor az első meghökkenést követően könnyű számba vennünk e szellemi és valóságos műhely egyedülálló voltát. Ugyanis míg a múlt század (!) hetvenes éveiben országosan is felfelé tört a művésztelep, szimpóziumalapítás aktivitása, s a képzőművészet, iparművészet területén virulens kezdeményezéssé vált, addig mára az akkor megalakult és jelentős szakmai eredményeket elérő művésztelepek, szimpóziumok bizony bezárták kapuikat, vagy csak takaréklángon képesek működni. Immár keveset hallunk a nagyatádi faszobrász-, a nyíregyháza-sóstói bronzöntő, a siklósi kerámiatelepről és sok hasonló műhelyről. Valóságos művészi jelentőséggel bíró, országos, sőt nemzetközi fontosságú szimpóziumok szinte már nincsenek. Mindezeknek azokban az időkben többirányú jelentősége volt. A résztvevők nemzetközisége okán sok személyes információ áramolhatott át a vasfüggönyön, ugyanakkor a tőlünk keletebbről érkező művészek megérkezhettek az („aczélos") szabadság birodalmába. Mivel csak háromévenként lehetett Nyugatra utazni, s még csak sejteni sem lehetett a közeli (?) évtizedekben beköszöntő olyan korszakot, amikor ösztöndíjak kavalkádja érhető el, elsősorban a fiatal alkotók számára, a művésztelepekre történő utazást szolgálativá lehetett alakítani, s művészeink sokasága jutott így el nyugati telepekre is. A szimpóziumok a művészi szabadság (magatartásbeli és alkotói!) kibontásának és megélésének a helyszíneivé váltak, s az akkor fiatal művészek is rájöttek, hogy érdemes idegen nyelveket tanulni. Persze, tőlünk keletebbre is voltak kitűnő és igényes művésztelepek, szinte minden szakterületen (szobrászat, grafika, kerámia), s így jutott el a hetvenes évek elején Kátai Mihály is az akkori Szovjetunió, pontosabban Grúzia zománcművészeti alkotótelepére, s hozta haza a példát, hogy ilyet érdemes volna Magyarországon is létrehozni. Ebben az időszakban nálunk, Budapesten kívül csak három városban folyt üzemszerű zománckészítés, Salgótarjánban, Bonyhádon és Kecskeméten. A hatvanas években mindegyik gyárban folytak alkotóművészi kísérletek. Lantos Ferenc progresszív szemléletű, építészethez kapcsolódó murális tervei kivitelezését például ekkoriban Bonyhádhoz köthetjük. Ebben az időszakban olyan jelentős alkotók, mint Gyarmathy Tihamér vagy Papp Oszkár is kísérleteztek a zománccal. Ez utóbbi művész életművében végül is a zománcmunkák jelentős helyre kerültek, de foglalkozott e technikával Bak Imre, Nádler István és Fájó János is. Salgótarján jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy itt indult a Zománcművészeti Biennálék sora, méghozzá már 1971- ben, de már ezt megelőzően 1969-ben megrendezték az I. Országos Zománcművészeti 73
