Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Tóth László: Jelvény nélkül
kiveszőben van már a világból. Elég az hozzá, hogy feljegyzéseim szerint már ugyanazon év november 5-én postázhattam is neki könyve mutatványpéldányait. S újabbnál újabb könyveinek bő áradású folyamában - csak a következő esztendőben négy további fontos kötete is megjelent (a már említett Irodalomtörténések Transsylvaniában, továbbá a „Ne az író történjen meg, hanem a műve" című Márai- kötete, egy világirodalmi „kalandozása" írók, művek, irányok címmel, valamint egy újabb komparatisztikai kötet, A közép-európai szöveguniverzum) -, megint csak másfél évvel (poszt)modern Petőfije után, 2003-ban, újabb kötetét, az Öreg Jókai, nem vén Jókait bízta rá kiadónkra, mellyel „rehabilitálni" kívánta az „idősödő" írónak a „kutatók által jórészt figyelmen kívül hagyott regényeit", s arra tett kísérletet - Egy másik Jókai meg nem történt kalandjai az irodalomtörténetben beszédes alcímmel -, hogy párhuzamosan a „modernizmus horizontjába" állítsa azokat. Sőt, miután a következő években, a magánéletemben bekövetkezett változások, illetve újabb országváltásom miatt az Istert kénytelen voltam felszámolni, Fried Istvánnal továbbra sem szakadt meg részemről személye és munkássága feltétlen tiszteletén alapuló kapcsolatunk (noha találkozásaink, beszélgetéseink értelemszerűen igencsak megfogyatkoztak, s jóformán csak egy-egy könyvfesz- tiváli vagy könyvheti összefutásra korlátozódtak, s hálával fogadtam továbbra is érkező időnkénti könyvküldeményeit, de néhány levelét, üzenetét is őrzöm ez időből). Legutoljára 2011-ben vált ismét „hivatalosabbá" a kapcsolatunk, miután az Irodalmi Szemléhez kerülve - melynek évtizedeken keresztül szintén gyakori szerzője volt - elődömtől megörököltem ott levő tanulmánykéziratait. O jelentkezett a hírre, hogy átvettem a lapot (rendszeres olvasója volt annak is, s azonnal feltűnt neki az impresszumbeli változás), és rosszkedvű-ironizáló levélben számolt be a magyarországi irodalmi-közéleti viszonyokról, s az ezekből fakadó közérzetéről is. Mivel azonban kétéves újbóli Szemle-beli működésem során a lapnak küldött kéziratok hirtelen megszaporodása miatt állandóan a bőség zavarával küszködtem, a tetemes anyagtorlódás egy-egy mű átfutási idejét is - az övéit is - jócskán megnövelte. Mentegetőző levelemre küldött válaszában olyan, a lapcsinálásra, szerkesztői elvekre és módszerekre, valamint értékrendekre és néhány egyéb, sajnálatosan mindennapossá vált jelenségre vonatkozó elgondolkodtató, illetve megszívlelendő, a finom bírálattól sem tartózkodó észrevételeket fogalmazott meg, melyeket, általánosítható tanulságaik miatt - bízva utólagos beleegyezésében - itt is szívesen idézek (mindössze a negatív példákként felhozott szerzők nevét fedem el bennük - lásd kurziválásaimat -, lévén másodlagos itt a kilétük): „Az anyagtorlódás érzékelhető, a kérdés azonban az, minőségi-e. Feltétlenül ilyen terjedelemben kell hozni A. B.-t és/vagy C. D.-tl Persze, helyi nagyságok is vannak, tőlük olykor (pénzosztóhelyeken) függ egy és más. De az-e a folyóirat érdeke, hogy a tanulmányok egy része (hogy is fogalmazzak finoman?) fél/negyed/egyötöd-tehetségektől származzék? Mert - ne tagadjuk - akadhatnak kikerülhetetlen esetek. A nem oly fiatal C. D.-nek nemigen lehet megmondani, hogy nemigen elsőrangú költő, még kevésbé elsőrangú gondolkodó, prózaíró. Főleg akkor látszik ez, ha Tandorival kerül egy lapszámba. Persze, ez minden folyóiratban így van, a Nyugatba sem csak Ady vagy Babits adott anyagot. A Szemlében sem csak Csehy Zolinak (a jók között az egyik legjobb) van 40
