Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Tóth László: Jelvény nélkül
utakat a mifelénk éppenséggel nem hagyománytalan komparatisztikában", hogy „a másságnak nem egyszerűen csak a megléte, hanem közlendőjének, üzenetének megértett tapasztalata gazdagíthat bármely kulturális kölcsönösséget", s ebből fakad (egyik) legfontosabb „üzenete" is, az, hogy „csak olyan művekből tanulunk igazán, amelyeket nem azonnal tudunk megítélni". A Délvidékről áttelepült Homyik pedig - akinek egyik korábbi kötetéről, a Szabálytalan naplóról épp szerzőnk írt elismerően a pécsi Jelenkorban 1982-ben -, bár valójában soha nem volt Fried István tanítványa, takaratlan tanítványi alázattal és az élőbeszéd színességével ecsetelte szerzőnk jelentőségét a térségi kultúra- és értékközvetítésben, a „közép-európai kulturális szomszédságból" (Kulturelle Nachbarschaft) adódó szöveg- és összefüggés-értelmezési lehetőségek kiaknázásában. S kiadói szerkesztőnk, Filep Tamás Gusztáv mellett még egy szereplője volt az estnek, Fried István egyik szegedi tanítványa, a szlovákiai magyar Kocur László, akinek beszélgetnie kellett tanárával, azaz - mintegy fordított helyzetet teremtve - „vizsgáztatnia" őt. S a tanár úr itt mondta el - azóta másutt, Hollósi Zsoltnak adott, Tiszatáj-beli interjújában is kifejtve például -, hogy a tanári pálya, miként az irodalomtörténészi is, minden esetben „kollektív teljesítmény", sőt, egyik legutóbbi tanulmánykötetének, a 2010-es Egy irodalmi régió ábrándja és kutatása utószavában is tanítványainak mond köszönetét, „akiknek kíváncsisága, érdeklődése, rosz- szalló vagy egyetértő tekintete nélkül egyik írás sem született volna meg", és nélkülük „sok minden mellett észrevétlenül" ment volna el. Vagyis Fried tanár úr nemcsak tanítja a diákjait, bevallottan tanul is tőlük, büszke is rájuk, s hisz abban, hogy „ha egy tanítvány többet tud a tanáránál, az teljes mértékben az ő érdeme, ha viszont kevesebbet, az egyértelműen tanárának a hibája, kudarca". Szűk két esztendővel az Irodalomtörténések Kelet-Közép-Európában után, 2001 januárjában egy levélben újabb kötetkéziratot kértem tőle, ám mint postafordultával küldött válaszából kiderült, eléggé alkalmatlan időpontban. Ugyanis éppen kórházba készült, s bár csak rutinműtét várt rá, mielőtt bevonult volna, még le kellett vizsgáztatnia a hallgatóit, kijavítania dolgozataikat és eleget tennie függőben levő feladatainak, és ez teljesen lefoglalta, de ha február közepére kiengedik, és újra munkaképes lesz, Petőfi-tanulmányaiból szívesen összeállít nekünk egy kötetet, és márciusra-áprilisra talán már a kéziratot is szállítani tudja. Ezzel szemben február 10-én már nálunk is volt A (poszt)modern Petőfi szinopszisa (mely szerint írásai, „nem tagadva a nemzeti narratíva tételezésének jogosultságát, a 19. századi dekonstrukció poétájaként" mutatják be az „enyhén divatjamúlt szerzőt", aki „parodisztikus, intertextuális, destrukciós lírájával részben az előd költők tudatos félreolvasásával, részben máig hatóan friss [...] előadásmódjával fordulatot hozott a magyar irodalomba"), a következő hónap elejére pedig már a teljes, szinte régimódi aggályossággal előkészített, gondosan kijavított, a megbeszélt terjedelmet betűre tartó kéziratot letette asztalunkra, melyben egyetlen tollvonást sem kellett ejtenünk, amilyen kézirattal négy évtizedes szerkesztői gyakorlatomban nemigen találkozhattam, s ha időnként mégis, azok között hiánytalanul ott vannak az övéi. Ezzel természetéből fakadó puritánságára, a szakmája iránti alázattal teli tiszteletére, mestersége legmagasabb fokú megbecsülésére szeretnék utalni a részéről, ami mára egyre nagyobb mértékben 39
