Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - A felépülés regénye

- Említetted, hogy sokat jelentett számodra Az élősködő kritikai visszhangja, és a negatív véleményekből is tanultál. Merre indultál tovább ezek tanulságaiból és a magad tapasztalataiból? Mi hívta elő második könyvedet, a Bagatellí?- Eveken keresztül minden nyáron vándormuzsikusként egy szál hangszerrel jártam Nyugat-Európát. Elraktározódtak bennem a megfigyelt beszélgetések, élethelyzetek, az átélt, olykor elképesztő kalandok, és azokat próbáltam regényesíteni oly módon, hogy kritikusaimnak és saját magamnak se tegyek engedményt, másrészt nyelvileg teherbíróbb szöveget akartam létrehozni, mint az első könyvem volt. Az élősködő megjelenése után nagyon hamar egyértelműen kirajzolódott előttem a kötet struktúrája, és nagyjából két év alatt megszületett a Bagatell.

— A kritika mintha elhallgatta volna a könyvet. Ez bánt téged?

— Nem esett jól. Leginkább azok számoltak be róla, akik nem irodalommal, hanem más művészetekkel foglalkoznak, neves művészek és művészettörténészek elismerően nyilatkoztak, hangsúlyozva, hogy olyan megoldásokat alkalmaztam, amilyenekkel addig nem találkoztak. Talán azért sem kapott nagyobb figyelmet a könyv, mert címének megfelelően bagatellnek, semmiségnek tűnik, amolyan road book, amely az útközben átélt kalandokat sorakoztatja fel, látszólag nem tesz mást, csak sztorizik, ám a felszín mögé pillantva feltűnik, hogy számomra fontos esztétikai és művészeti problémák ékelődnek be az egymást követő történetek sorába. A pontosság kedvéért tegyük hozzá, hogy voltak kritikusok, akik felfigyeltek a regényre, hiszen Margócsy István, Zsadányi Edit és Márton László egyaránt fontos megállapításokat tett írásaiban róla. Ne felejtsük el azt sem, hogy a könyv komoly elismerésben részesült, nem sokkal a megjelenés után ugyanis jött a Márai-díj. Ez volt az első visszajelzés a szakmától arra vonatkozóan, hogy az odáig megtett út nem volt teljesen elhibázott. Biztos vagyok abban, hogy a könyv egyelőre kiállta az idő próbáját, sőt, a Bagatellt Az élősködőnél lényegesen kompaktabb, összetettebb munkának tartom, különösen nyelvi szempontból és a narrációs eljárás tekintetében.

— Szembetűnő, hogy a gyermekkor élményanyagához viszonylag későn nyúltál. Bizonyára el kellett telnie valamennyi időnek, míg beszélni tudtál róla, és megszületett A kilencedik című regény.- Ez így van. A második könyvem megírása során derült ki számomra egyértelműen, hogy az írás mindennél jobban érdekel, ennek ellenére sokáig nem tudtam, mit kezdjek vele. 2000-ben ott álltam negyvenévesen, két kötettel a hátam mögött, és az elismerések dacára bizonyos értelemben kudarcosnak éreztem az életemet. Éppen ezért fel kellett tennem magamnak a kérdést, merre induljak tovább. Furcsa módon, több tényező köz- rejátszásának eredményeként olyan gondolatok merültek fel bennem, amelyek korábbi jegyzeteimben foglalkoztattak.

— Akár a gyermekkorhoz kapcsolódóan is?- Igen. Ha úgy érzed, hogy valami nem stimmel veled, és próbálod az okát megtalálni, előbb vagy utóbb szükségszerűen eljutsz a gyermekkorhoz. Úgy gondoltam, eljött az ideje, hogy utánajárjak, honnan jövök és ki vagyok. Az identitás kérdése egyébként már Az élősködőben is középpontba került, majd a Bagatellben is megjelent, bár ott inkább játékosan viszonyulok hozzá. Minél többet töprengtem az említett kérdéseken, annál ijesztőbb válaszok bukkantak elő, mert tudniillik nem direkt gondolatok érkeztek, nem arról volt szó, hogy végigfuttattam egy gondolatmenetet, majd pedig megértettem. Az élet nem így zajlik, legalábbis az én esetemben semmiképpen sem. Különféle érzéseket próbáltam valamiképpen elrendezni magamban, de nem úgy, hogy kitapétáztam velük azt a felületet, ahová a válaszok tartoznak, hanem megmaradtak érző, folyamatosan pulzáló nyúlványokként.

28