Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - A felépülés regénye

Természetesen mindig tudtam arról, hogyan, milyen körülmények között nőttem fel, ám úgy gondoltam, mindannyian felnövünk valahogy: kinek könnyebb, kinek nehezebb, de ezen túl kell lendülnünk. Óhatatlanul a saját családomról kellett gondolkodnom, és arról a közegről, amelyben felnőttem. Próbáltam továbbá megérteni egy gyermek gondolkodás- módját, és azt, hogy a világ miért olyan, amilyen. Fel kellett tennem magamban a kérdést, hogy milyen felnőtt lesz abból a gyermekből, aki állandóan éhes, időnként rettegésben, és leginkább kiszolgáltatott helyzetben él. A kilencedik a hatvanas években, a kádárista rezsim fénykorában játszódik, de engem nem a politikai kiszolgáltatottság érdekelt - bár fellelhetők a regényben a politikumra utaló jelek -, hanem az, amikor a gyermek saját családjában válik kiszolgáltatottá. Amikor a könyvön dolgoztam, nagyon sok honfitársam a fejemben járt, akik ugyancsak veszélyhelyzetben éltek, bár a regény ennek viszonylag szűk keresztmetszetét adja a pomázi cigánytelep megrajzolásával. Meggyőződésemmé vált, hogy az, hogy valaki mennyire jóllakott és milyen ruhában jár, később meghatározza, hogyan viselkedik és old meg bizonyos problémákat. Aki gyermekkorában az éhséget valóban megismeri, egész életén keresztül magában hordozza az érzést. Ezt nem tudom és nem is akarom pontosabban megmagyarázni, mert csak közhelyeket tudnék mondani, vagy olyan állításokat, amelyek tönkretennének valamit ebből a könyvből. Ezek írói hipotézisek, nem szociológiai kijelentések, még kevésbé tudományos alapossággal megindokolt állítások. Mindezt olyan történetbe próbáltam belehelyezni, amelynek fő vonalát a kilencéves gyermek narrátor nézőpontja rajzolja ki egyfajta modelljeként annak, hogy az egzisztenciális körülmények, a szociális viszonyok milyen módon determinálják a tudatot és a gondolkodásmódot.- Milyen kihívást jelentett számodra a gyermeki perspektíva, illetve hang kialakítása?- Kétségkívül az volt a legnehezebb, hogy megtaláljam a hangot, amelyen az én kilencéves főhősöm megszólal. Ehhez több kérdést tisztáznom kellett magamban. Az irodalmi példák nem segítettek, de elsősorban nem az irodalom felől akartam megközelíteni a problémát. Mindenekelőtt azt kellett körüljárnom, hogy egy gyermek általában hogyan szólal meg. Úgy képzelem, hogy a gyermek civilizáción kívüli, és a vele megtörtént események hiába alakítják a tudatát és lelkivilágát, mégis van benne valami, amit csak a szikrával tudunk azonosítani, ugyanis megmagyarázhatatlan módon jönnek elő bizonyos megállapítások. A regényben többször utalok erre, gondolj a kívülállásra, a betegségre. Főhősömmel olyan dolgok történnek, amiket túlél, miközben az egyik testvére ugyanabba belehal, és ezek az élmények vélhetőleg olyan tapasztalatokhoz juttatják, amelyek őt a társadalmon és a családján kívülre helyezik. A valóság semmilyen szinten nem zavarja össze az igazság értelmezésében, és naív megátalkodottság lesz úrrá rajta mindenkivel szemben, még az anyjával szemben is, akinél pedig senki nem áll közelebb hozzá. Úgy tűnik, mintha egy nem létező térből venné erejét ez a kilencéves lélek, ami egyrészt segíti a vele megtörténtek elviselését, és egyúttal arra készteti, hogy minden körülmények között azt mondja, amit lát és tapasztal maga körül. Olyan tisztánlátás jellemzi, ami önmagáért való, ezért nem vár vállon veregetést, nem vár semmit, őt kizárólag az mozgatja, hogy a saját energiáitól valahogy megszabaduljon. Ennek tétje pedig pontosan abban rejlik, hogy próbálja megérteni és megmagyarázni, ami vele és körülötte történik.- Utaltál arra, hogy a kisgyermek nyelve a te felfogásodban civilizáción kívüli állapotból konst- ruálódik. Ennek megfelelően narrátorod beszédmódja rendkívül szegényes, szakadozott, láthatóan a verbális kommunikáció nehézségeivel küzd.- Olyan nyelvet kellett teremtenem, amely minden írói trükköt ledob magáról, mert abban a pillanatban, amikor mesterséges irodalmi nyelvet alakítunk ki, ennek a kilenc29