Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Sembery Gábor: Az angol

egy kicsit ütődött volt mindkettő, de volt bőrfocijuk. Ha bántottuk őket azt kiabálták: „megmondjuuuuk". Mindenre rá lehetett őket venni: piros bogyókkal, kövekkel és apró üvegdarabokkal etettük meg őket, miközben úgy tettünk, mintha mi is megennénk. „Kóstoljátok meg, nagyon finom", mondtuk, és rágtuk, nyeltük a semmit. Ok pedig tényleg megették.

Szemben lakott a Pubi, aki allergiás volt, és ha végigmentünk vele a fák meg bokrok között, elkezdett tüsszögni, és csak akkor hagyta abba, amikor kikerültünk a növények közül, ezért vele csak a földúton meg a garázsok előtti betonon lehetett játszani. Rendszeresen csinálta velem, hogy felcsöngetett és lehívott, majd tíz perc múlva kiderült, hogy épp mennek valahova a szüleivel, autóval, én meg ott maradtam egyedül. Az apja repülőpilóta volt, és rengeteg külföldi játékot hozott neki. Néha, amikor a mama megengedte, hogy fölmenjek hozzájuk, én is játszhattam a gyönyörűen festett, finom műanyagból készült - nem olyan tompaszínű, merev, mint a magyar - jedi-bábukkal, amikért rettenetesen irigyeltem. Sajnos a mama valamiért nem szerette őket, ezért csak ritkán mehettem föl. A Pubi anyjának óriási mellei voltak. Mikor a régi fürdőruhája műanyag kosarát odaadta a Pubinak, a fejünkre tettük, és lovagosat játszottunk. Az udvarban mindenki ezen röhögött.

A legjobban a mama alsó szomszédjának unokáit szerettem, de ők csak nyáron voltak ott egy-két hetet. Két idősebb fiú és egy velem egykorú kislány. Az egyik fiú kicsit zavarodott volt, tőle féltem is, de azért sokat játszottunk együtt. Egyszer úgy megijesztett, mert elátkozott egy indián varázslattal, amitől pár napra rá meg kellett volna halnom, hogy sírva szaladtam föl. Anyám akkor beszélt az apjával, aki rendesen leteremtette, de aztán megkérte anyut, hogy ne tiltson el tőle, mert már senki nem játszik az Andrissal. Tőle hallottam életemben először, hogyan lesz a gyerek. Döbbent iszonyattal mondtam, hogy az én szüleim biztosan nem csináltak ilyet, mire aljas vigyorral kioktatott, hogy máshogy nem élnék. Az unokatestvére, a Robi rendesebb volt. Ő tanított meg befőttes üvegbe dongókat, meg méheket fogni. Kis ágakat, fűszálakat és leveleket tettünk az üvegbe, aztán mikor a szerencsétlen áldozat rászállt egy virágra, a tetővel befogtuk az üvegbe. Azután figyeltük, hogy dong a mesterséges térben. De azt jobban szerettük, hogy különböző rovarokat fogdostunk össze a befőttesüvegekbe, és néztük, hogyan harcolnak. Nekem a hangyák voltak a kedvenceim; mindent megtámadtak, amit betettünk melléjük. Vele szadiztuk a suszterbogarakat is, amikből rengeteget kiirtottunk, hogy utána üvegszilánkokkal lezárt apró sírokba temessük őket a földbe. A Robi mesélte azt is, hogy egyszer elfogott egy párzó suszterbogárpárt, és lepetéztek a terráriumában. A tetejére szúnyoghálót tett, de a kissusztik olyan aprók voltak, hogy kimásztak a lyukakon, és ellepték a szobáját. Feküdt az ágyában, és egyszer csak egy kissuszti elrohant a feje mellett, a párnán.

A többi gyerekkel, akik az udvarban laktak, nem játszottam. Részint idősebbek voltak, részint erőszakosak, és féltem tőlük. Amikor kisebb voltam, körém gyűlt egy csapat, amikor egyedül lent voltam, a fejemre húzták a sapkámat, és azzal szórakoztak, hogy „felmondatták" velem, hogy hívnak, hol lakom, kik a szüleim. Szerencsére anyám időben érkezett, és az ügy nem fajult el. Ugyanez a

16