Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Sembery Gábor: Az angol
fiú egyszer a gyomromba hajtott a motorjával. Nem túl gyorsan, és közelről, de azért fájt. Azt hiszem, azután megverhették, mert többet nem bántott. Később hallottam, hogy azért volt ilyen, mert az apja fölakasztotta magát a nagyszobában a csillárra, és ő meg a testvére találták meg. A leggyakrabban azonban egyedül játszottam. Bottal kaszaboltam le a magas gazt, pincebogarakat piszkáltam a nyirkos garázsfalak tövében, felmásztam a mögöttünk lévő három gesztenyefa közül a középsőre, és hallgattam a szél motozását a levelek között, vagy csak kószáltam a kertben és ábrándoztam, meg magamban beszéltem. Ha rossz idő volt, vagy nem volt kedvem lemenni, és az összes játékot meguntam, Alfa újságokat olvastam. Jó néhány évfolyam megvolt. Lefeküdtem a szobámba a heverőre, felpolcoltam a fejemet, és nekiálltam az Asterix képregényeknek. A mama néha bejött, és piros vagy barna műanyag tányérban téliszalámis zsömlét hozott uborkával. Én a mellemre tettem a tányért, hogy az egészen az államnál feküdt, faltam, és közben olvastam tovább. Ha elfogyott, meg kellett várnom, amíg a mama újra bejött, vagy kénytelen voltam fölkelni és kimenni a konyhába egy következő adagot rendelni (ugyanis a mama az egyik fülére teljesen, a másikra pedig félig süket volt, így hiába kiabáltam volna). Akkor még úgy bántak velem, mint egy kiskirállyal. De nem mindig szerettem a mamánál lenni. Sokszor át kellett mennem, ahelyett, hogy anyuval lettem volna, és ilyenkor dühös voltam rá. Már általános iskolába jártam, talán elsőbe vagy másodikba, amikor annyira elegem lett, hogy lekéredzkedtem az udvarba, és hazamentem busszal. A 36-ossal kellett a végállomásig menni, onnan át a síneken, és a 95-össel hazáig. Azt hiszem, anyámnak azt hazudtam, hogy elengedett a mama, és áthívtam egy barátomat játszani. A részletekre nem emlékszem, de egyszer csak megjelent a mama, láttam, hogy arcát vörösre festi a düh, és vadul megindul felém. Anyám csak annyit tudott mondani, hogy ne a gyerek előtt, de már csattant is a pofon, hogy belesajdult a fél fejem. Anyu, aki soha nem vert engem, mert a mama őt rendszeresen ütötte, ebben az egyetlen esetben nem állt ki mellettem és nem védett meg. Úgy láttam, még igazat is ad a mamának. Utána jött a szokásos, „üljünk le fiam és beszéljük ezt meg", ami olykor rosszabb, mint egy pofon, de attól a naptól kezdve egyedül is átmehettem a mamához, és végérvényesen kiléptem a gyermekkor felszabadító öntudatlanságából. A hamvasztás A kismacskák egy hete nyivákoltak elviselhetetlenül a fáskamrában. Kérdeztem a gondnokot, hogy miért nem ad nekik enni, azt felelte, ha az anyjuk nem eteti őket, ő nem fog gondoskodni róluk. Még hozzátette, hogy nekem se jusson eszembe etetni őket, vagy ha mégis, vigyem haza mindet Pestre, neki ne maradjon itt a nyakán egy egész macskakolónia. Próbáltam kerülni a sufni környékét, hogy ne halljam a rettenetes vernyogást, de a ház körül mindenhova elhallatszott. 17
