Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Sembery Gábor: Az angol
tem - bár mindnek tudtam akkoriban a latin nevét - mert rikító színesek voltak, nem természetesek. Voltak állatkerti kerítéseim is, meg fáim is. Különleges helyet foglaltak el világomban az oroszlánok, rinocéroszok, tevék és elefántok. Sajnos a krokodilok is színesek voltak, ezért azokat a fürdéshez tartogattam, a fókákkal és pingvinekkel együtt. (Most, ahogy a rigót hallgatva visszagondolok, szomorú vagyok, hogy mindezt a sok drága kincset anyám, kihasználva ifjúkorom megfelelő pillanatait, beleegyezésemet elnyerve, elajándékozta ismeretlen gyerekeknek, akik valószínűleg korántsem szerették őket olyan bensőségesen, mint én egykor.) A mama kivételes napokon (neki lehettek kivételes napok ezek, mert nekem ugyanolyanok voltak, mint a többi) megengedte, hogy kinyissam a titkos varrósszekrényt. Azok a délutánok különleges alkalmak voltak. Ilyenkor felhúztam a bőrkesztyűjét, aminek az egyik párján ráncos volt a bőr, a másikon pedig fényes, sima. Ezen mindig csodálkoztam. Pedig biztosan egy pár volt. Szóval felhúztam a kesztyűket, és rablósat játszottam. Én voltam a rabló, aki ellopja az ékszereket a varrósdobozból. És én voltam a rendőr is, aki bilincset kattint a bűnöző kezére. Borzongató érzés volt a bőrkesztyűvel fogdosni a különböző tárgyakat. Olyan felnőtt érzés volt, komoly, tiszteletteljes. A mama szakmája eredetileg órás volt, és megszerezte a mesterlevelet is, de attól kezdve, hogy hozzáment a papához, nem dolgozott többet. A papa aranyműves volt. Én egyáltalán nem emlékszem rá, abban az évben halt meg, amikor az apám. Anyu azt mondta, a papa nagyon szeretett engem, de mikor megszülettem, már nagyon beteg volt. Több szívinfarktusa is volt, és a végén már nem is szólt senkinek, csak ébren átizzadta az éjszakákat az infarktussal. A papa egyfolytában dolgozott, sokszor még éjjel is, és nagyon sokat cigarettázott. Három családot tartott el. A háborúban a Don-kanyarban is harcolt, és az orvos azt mondta, amikor meghalt, hogy a háborúba halt bele. A mama olykor előszedte a szerszámait, meg azt a sok órakereket meg rugót és egyéb alkatrészeket, amik megmaradtak a múltból, és megengedte, hogy játsszam velük. Együtt pörgettük a kerekeket. Már egészen kiskoromban szét tudtam szerelni egy vekkert, meg összerakni (azóta persze elfelejtettem, de ma is szívesen szétszerelek bármit, és aztán össze is tudom rakni újra). Volt olyan kis fekete nagyítója, amit be kellett szorítani a szemöldök és a szem alsó része közé. Kacagnom kellett, amikor a mama megnézett vele egy órát, amit a testvére vagy valami szomszéd áthozott, hogy javítsa meg. (Néha, még öregkorában is megnézett egy-egy vekkert.) Ezzel játszottam becsüst. Mindent megvizsgáltam a nagyítóval, amit a titkos dobozokból szedegettem elő, aztán megmondtam a minőséget, a szakvéleményt, végül az árat. Néha aztán elraboltam az egészet a kesztyűvel. A mama egy kétemeletes társasházban lakott Kőbányán, ami egy nagy udvarban volt, a két végén kapukkal lezárva. Az ő házán kívül még vagy tíz másik épület is volt kétoldalt, sárga köves gyalogjárdával és földúttal elválasztva egymástól. Minden ház mögött fákkal és bokrokkal beültetett terület húzódott végig, amiket garázssorok szakítottak meg. Az udvarban nagyon furcsa gyerekek laktak. Jól emlékszem egy testvérpárra, az apjuk púpos volt. Egyikük haja barna, szemüveget viselt, és úgy nézett ki, mint egy pici mérnök, testvére széliében ovális fejű és szőke hajú. Azt hiszem, 15
