Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Sembery Gábor: Az angol

Mikor elkészült, egy sodrófával laposra hengerelte a tésztát, és a késsel elkezdte csíkokra vagdalni. Na, ezt már szerettem. Volt, amikor én is segíthettem. A csíkokat aztán még kisebb egységekre szeleteltük. Metéltre. Mindig a kisszobában, az én, pontosabban anyám szobájában (persze, akkor volt anyám szobája, amikor még gyerek volt, és ott lakott a mamánál) szárította a metélteket. A gyúródeszkát vagy az íróasztalra vagy a homokóra alakú, sárga műanyag székre tette. Szerettem nézni a száradó metélteket.

Mikor megcsinálta a tésztát, letakarította az konyhaasztalt, és gazdálkodj okosanoztunk. Nagyon szerettem gazdálkodj okosanozni. Reszkettem a színes nagyszoba- meg konyhabútorért. Amikor a mama kiment vécére, mindig csaltam: kikerestem a szerencsekártyákból a szobabútort nyert kártyát és legfölülre tettem, aztán a kockát hatosra állítottam (néha addig dobáltam, míg hatos nem lett, de sokszor eluntam két-három dobás után), és mikor a mama visszajött, diadalmasan kihúztam a szobabútort nyert kártyát, és büszkén rátettem a feketefehér lapra. De a pingpongasztalt is nagyon szerettem, meg a rádiót.

A mama sokat játszott velem, ha ráért, és nem főzött meg takarított. Leült velem a kisszobaszőnyegre, és ujjával lyukat fúrt a nagy virágminta közepébe, és abba lökdöstük a kis üveggolyókat. A nagyok persze nem fértek bele, azokat félretettem, de különben is jobban szerettem a piciket. Csodáltam a színes hullámokat bennük.

Sokat voltam a mamánál, mert az apám meghalt, és anyu mindig sokat dolgozott. Alig vártam, hogy odajöjjön a mamához. Mikor megérkezett, föl-le kezdtem rohangálni a lakásban, az előszobából, a nagyszobán át, a kisszobába. Ott nekiszaladtam a nagy, háromajtós szekrénynek, hogy csak úgy döngött. Aztán a mama rám ripakodott, hogy hagyjam már abba, ne bolonduljak meg, mert megpofoz. Akkor lihegve, izzadtan rávetettem magam az ágyra, és arccal belefúrtam magam a párnába. Anyu mindig fáradt volt, amikor megérkezett, és sokszor szinte azonnal elaludt. Én mindig mellékucorodtam, és fogtam a kinti világtól hideg fülét.

Mama sokat veszekedett anyuval. Azt nem értettem, hogy min veszekednek, de egyszer azt mondtam a mamának, ha mindig veszekszik anyuval, én többet nem jövök át hozzá. De azért továbbra is veszekedett vele. Később megértettem, hogy a pénz miatt veszekszenek, mert nekünk kevés pénzünk volt, és a mama leszidta anyut, hogy ne költse taxira meg cigarettára a pénzt.

Ha a mama nem ért rá velem játszani, egyedül játszottam. Volt western faranchom, amibe beállítottam a műanyag kovbojokat és kívülről rájuk támadtak a műanyag indiánok, akiket aztán mindig lemészároltak a kovbojok. A kedvencem egy fehér lasszós lovas volt, meg egy piros gyalogos pisztolyos. Valamiért én mindig a kovbojokat szerettem. Amikor nagyobb lettem, és már tudtam olvasni, jó, ha egy indiános könyvet olvastam, azt sem végig. Nem érdekeltek az indiánok. Talán mert városi gyerek voltam, de nem tudom bizonyosan. (Viszont a Mester és Margaritát tizenhárom évesen kiolvastam.)

A műanyag állatokkal is hosszú órákig játszottam. Rengeteg volt. Egy egész AKV-s nejlonzacskónyi. Mindenféle és -fajta állat megtalálható volt ott, a háziállatoktól kezdve, a vadakon át, az ősállatokig. Az ősállatokat annyira nem szeret14