Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Simon Ferenc: A létező semmi poétikája
Simon Ferenc A létező semmi poétikája Jenei Gyula: Az időben rend van „köznapi / ügyeken túl, halálon innen. A költő új, hatodik verseskötete feszesen szerkesztett; minden esetlegességtől megszabadulva a lényegről beszél. A lét idő: szembenézés a gonddal, az élet és a halál közöttijével. Ahogyan Jenei Gyula fogalmazza: „(két zárójel közé szültél, / anyám.)". (Ülök ágyadnál) A sor alakváltozata már szerepelt a Hátországban (1990) című első kötetében is, hiszen költészete szerint az idő igazsága a legfontosabb, mert embervoltunk számára fölfoghatatlanul véges. Az időben rend van, így a létben is, a létidő rendje pedig a halál, ami úgy és olyan igaz, mint ahogy itt állok: vagyok a létben és halok az időben. Édesanyja halála, korábban az apáé és az anyai nagymamáé már érlelte ezt a tematikát. Jenei Gyula azonban klasszikusan alanyi költő, így természetesen saját betegség- és halálfélelméről, mindennapi rettegéseiről vall, fény- és emlékképekkel idézi meg régi szerelmét és a múlt jellemző mozzanatait. Fölkeresi gyermekkorának helyszíneit, címadó, nagy verset ír anyai nagyapjának házáról és családjáról. A kötet megrendítő esztétikai ereje abban áll, hogy hagyja látszani a saját halálát. Költészete ezért létidőmérés, mértékegysége az elmúlás, a lelépés stációit a ciklusok mutatják be. Már a nyitóvers Hajnali éberségé ben is a „legvégémen" kérdése nyugtalanítja, ami az első ciklus Vaktükörszilánkjaiban a tükör átható, tehát létező Semmijével kényszerül szembenézésre. Az emlékezés esetlegességét a Másképpen mesélnéd viszonylagossága bizonytalanba el az Ok és okozat, a múlt és jövő állandóan változó hátterében, hogy az Egy érzés leltározhatatlanságában a halál hátborzongató otthontalanságával, a zárlatban pedig Az időben rend van lebírhatatlan igazságával szembesüljön a remegő lélek: „lefotózom a tornácot. / ha negyven évvel ezelőtt / tartanám a fényképezőgépet, / talán kilépne az ajtón nagyapám, / éppen bele a képbe. / de harminckét éve halott -/ s az időben rend van." A kötet poétikai egységét a még, már, most, majd időszembesítő létösszegzések biztosítják, amelyek megrendítő erővel bizonyítják, hogy a lét: idő. „nézlek: ilyen lehetsz majd // a koporsóban is, csak a szemed / lesz csukva, ami most ijedten / vibrál még. nézel: megismersz." (Most anyád) (Kiemelések tőlem. S. F.) így a Jenei-vers a létidő rejtett, csonka metaforája lesz, mert a hétköznapi léthelyzetet vershelyzetté alakítja, ahol paradox módon a képi sík elsősorban a fogalmilag megalkotott, időre vonatkozó szöveg. A nyitóverstől így jutunk el a kötet, és egyben a lét végét is jelző Ritmuszavarig: „hányadik telem már ez? I s hányadik lenne / - ha visszafelé számolnám ? " Költészetének egyik legjobb darabja a Hajnali éberség, ami címének paranomáziájával, hasonló hangzásával Kosztolányi Dezső Hajnali részegségét idézi. Motivikusan rájátszik Kosztolányira, de a vers íve, mozzanatai, és különösen végkövetkeztetése eltérő. A létbevetettség, az „ide estem", az ablakban állás helyzete azonos, mindkettőjüket a halálra nyitott élet gondja nyugtalanítja. Jenéinél a „túlvilági kék" helyén profánul az „evilági kék", a mobiltelefon kijelzője, a csillagok égi báljának részegítő csodája helyett a légifolyosó fölfedezésének riasztó ébersége szerepel. Kosztolányi nem tud elaludni, Jenei - látszólag ismeretlen ok miatt - kétszer is felriad: „pedig nem emlékszem semmi nagy okra.", majd később: „nem tudtam aludni, csak forgolódtam, / pedig nem volt gondolatom / akkor épp a halálra; / aztán egyszerre csak arra riadtam, / tűz a nap a szobámba." (Kiemelések tőlem. S. F.) Az anafora és a rím kontextuális jelentése azonban feltárja az igazságot: pusztán a létező semmi van, halálfélelem a tűző napsütésben. Jenei Gyula számára érvényét vesztette a hit, ha korábban még volt is valami, az is csak inkább családi és gyermeki utánzásból fakadt: „s én fohászkodtam istenhez: H ne haljon meg anyám, apám / se. naná se, és én se." (Aggódások) Az első ciklus a legváltozatosabb, itt vannak a legeltérőbb modalitású versek, amelyeknek közös kommunikációs jellemzője, hogy konkrét személyekhez szólnak. A Turczi Istvánnak 121
