Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Simon Ferenc: A létező semmi poétikája
ajánlott Legszebb álarcaiban a tragikus irónia a szójátékban nyilvánul meg: „inhalálom inhalálod // ő halála", amely Kosztolányi-allúzióval egészül ki: „a sok égi szomszéd égitest / csak". (Kiemelés az eredetiben.) A ragozási sor a posztmodem haláltánc nyelvi jele a mindenkit lebíróról. A lefokozás metafizikai értékvesztést jelöl, a csillagok nem szomszédok, csak égitestek. A Másként mesélnéd ciklus is a haláláig történő előrefutás felől építi vissza a múltat a jelenig, idézi fel a gyerekkort. Az emlékek elevensége és a visszahozhatatlanság fájdalmasan szép melankóliája határozza meg a kötet hangulatát, elégikus értékszerkezetét. Az Ok és okozat rész néhány rövid darabja érzékelhetően a máshová nem illeszkedő maradékot tartalmazza. A negyedik egység ezzel szemben a kötet legmegrázóbb, klasszikus ciklusa, mert a versek sorrendje többletjelentést hordoz. A szavak nagy láttató erővel, időrendben idézik fel a haldoklás mozzanatait, összefüggő cselekménysort alkotnak a kórházba kerüléstől a látogatásokon és az utolsó kenet felvételén keresztül a temetésig, a megmaradt személyes holmik átvételéig. (Egy érzés leltározhatatlansága) A kötet középpontjában a halál, a végesség tudata áll, és éppen ezért, indirekt módon, minden sora az élet fölfoghatatlan csodájáról, Az ittlét öröméről beszél. A hármas szövegközöttiség eredetije Heidegger filozófiájának kulcsfogalma, a Dasein: az ittlét, a jelenvaló lét. Ezt értelmezi és alkalmazza Várszegi Tibor Az ittlét öröme (Balassi, 2005. 198.) című értekezésében, továbbá színházi előadásaiban (www.malomszinhaz.hu), ezek egyikére reflektál Jenei az azonos című verssel. Az élet a szívveréssel és a bőgéssel az anyaölből indul, majd „a világ közepét / egy bottal kijelöli. II örül az ittlétnek:". Ez azért öröm, mert itt és ekkor világlik föl a világ fényessége és világszerűsége, ekkor kerül ki a nemlét sötétjéből a lét fényére, mert itt van a tisztás, az áramlás középpontja a művészet létalapító igazsága által. Az ittlét azért öröm, mert egyszeri, megismételhetetlen és a maga teljességében megismerhetetlen. Lényege láthatatlan, de érzékelhető és kifejezhető: „a mozgásban / fólsejlik a mozdulat- / lanság." Az utolsó szó elválasztása, (el)törése az így keletkezett résen keresztül teszi láthatóvá a lét lényegi kettősségét, a „mozdulat- / lanság”- ban rejtőzködő mozdulatot, és ennek fordítottját is, mert elválasztja a szétválaszthatatlant: az életben lévő halált, a tenyészet enyészetét. Az anyanyelv elfedően (f)elfedő jellegét sok esetben sortöréssel leplezi le: „szorít az idő, II egykor temetnek valakit, s akkor / tudjuk rendezni a sírásókkal az anya- / giakat. közben megéhezünk." Édesanyjának az anyaföldbe való temetésén és a halotti anyakönyvezésen kívül az anyagiakat is rendezni kell, és nemcsak most, temetése napján, hanem átvitt, (lét)értelemben is, mert „szorít az idő". (Gyermekkorom egéről). (Kiemelések tőlem. S. F.) Könnyen belátható, a kifejezés nemcsak a létidő köznyelvi metaforája itt, nemcsak névátvitel, hanem a halálba átívelő, szorongató, torokszorító létátvitel is. Már az előző kötet (Ha kérdenéd, 2006) bejelentette a megnevezés poétikáját: „néven nevezem, II amit lehet, tárgyiasítom az időt: szétfolyik" (megnevezi). Olykor már a tiszta tényközlés is borzongást okoz, mert a valóság igazsággá válik az újrateremtésben, mert a lét itt - költői közvetítéssel a nyelven keresztül - szemléleti egészként, tömörített teljességként önmagát mondja ki. A szövegek alapvetően ettől a létmegnevező és létmegértő képességüktől lesznek pontosak, hitelesek, magától értetődőek, energiával és dinamikával telítettek. Azért igazak, mert felfedik a lét elrejtettségét, vagyis a maga teljes jelenlétében mutatják föl a létezőt: „már csak a test a konkrét / a hullaházban, anyám meggyötört II teste. (...) csak a sütemény konkrét / a tányéron, csönd és hit dolga / a többi, türelemé." (Gyerekkorom egéről) Hatásuk ebben a látszólagos, eszköztelen egyszerűségben rejlik, mert témájuk és nyelvhasználatuk a mindennapi tapasztalat közelében és közegében van. Az eszköztelenség és a puritán modernség fanyar iróniájának jele, hogy a költő már az első kötettől kezdve következetesen mindent kisbetűvel ír, mondván, nem olyan nagyok a dolgok. De a központozást nem hagyja el, mert ha a nyelvben a lét beszél, akkor az írásjel „létjellé" válik, a sortörés nemcsak szóba-, de életbevágó is, „ha ekkorák a tétek. (...) ha majd haldoklóm, akkor mi fáj? / s anyámnak most mi fáj?" (Anyám kórházban). Sok a talált mondat, az önértelmező és vallo- másos belső monológ, az emlékekből és a hétköznapi beszélgetésekből vett idézet, a banális, de mégsem közhelyes, tisztán fogalmi szentencia: „régen / végiggondoltam, de csak/ most tapasztalom: meghalni / könnyű, meghalni nehéz." (Most anyád). A magunkra ismerés öröme kézzelfogható, az őszinte bensőségesség felszabadító, nagy esztétikai erővel bír: „meg / akartam mondani, de féltem, mert / még sohasem mondtam senkinek, / hogy megfog halni." (Utolsó kenet) Első tekintetre a szövegek a retorikai nullfok, a minimal art, a semmi művészet, a tiszta fogalmiság, a vallomásos lírai (poszt)realizmus jegyeit hordozzák, de ez csak látszólagos, mert Jenei Gyula versei nagyon finoman, szinte észrevétlenül összetettek. Egyes darabok a szituációk 122
