Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Simoncsics Péter: Emlékezés egy „intézményre”
a nagy öregek asztalánál a diákoknak is jutott, ha szó nem is, de hely mindig. A 60-as évek végén még én is ülhettem Pais Dezső, „Tosu" tanár úr asztalánál az Erzsébet Szálló éttermében, s hallgathattam, másokkal együtt, szellemes sziporkáit, csipkelődését, annál is mohóbb figyelemmel, mert a professzor a katedrán álmosítóan unalmas volt. A „kruzsok" utolsó virágkora a sötét 50-es évekre tehető, akkor mutatkozott meg ugyanis ennek az informális intézménynek az ereje. A nyelvészszakmában úgyszólván minden itt dőlt el, holott az állam intézményei, a minisztériumi, akadémiai és egyetemi apparátusok, s a rajtuk parazitaként élősködő pártszervek mindent megpróbáltak maguk alá gyűrni. A „kruzsokot" azonban, úgy látszik, nem sikerült. Köszönhetően annak, hogy benne mindvégig működött egykori fiókintézményének, a „destruktív nyelvészek körének" független (anarchista) szelleme. A „destruktív nyelvészek köre" patrónusuk, a nagyvonalú és végtelenül művelt Gombocz Zoltán (1877-1935) halála után alakult, s az őket gyanakvással vegyes rokonszenvvel szemlélő nyelvészprofesszor, Melich Jánostól (1872-1963) kapott gúnynevüket büszkén vállalták. Ezt a „megbélyegző" elnevezést egyébként a kommün után hatalomra került nemzeti-keresztény kurzus propagandája alkalmazta az őszirózsás forradalom demokratikus változásokat ígérő intézményeiben szerepet vállaló alkotókra, Bartók Bélára, Kodály Zoltánra, Móricz Zsigmondra, Móra Ferencre - érthető tehát, hogy e „stigmát" büszkén viselték az akkor még fiatal vagy már nem is olyan fiatal, lázadó szellemű nyelvészek, mint például Gombocz Zoltán fölfedezettje és pártfogoltja, az orosz irodalom szakértőjéből a fonetika és funkcionális hangtan élenjáró kutatójává lett, tragikus sorsú nagy magányos, Laziczius Gyula (1896-1957) is. Holott, ha a magyar nyelvészetben valaki, hát éppen a destruktív nyelvészek, köztük is elsősorban Laziczius Gyula volt „konstruktív". Ez a kurzusok úzusa, illetőleg abú- zusa: emlékszünk még rá, hogy húszegynéhány évvel ezelőttig az 56-os forradalmat megbélyegzésként „ellenforradalomnak" nevezte a Kádár-kurzus propagandája, és „forradalmi" munkás-paraszt kormánynak az ellenforradalmi munkás-paraszt kormányt, amely legkeményebben a munkásokat és parasztokat büntette a forradalomban való részvételük miatt. Az ún. rendszerváltozás nem hozott újat: a propagandakurzus úzusa, illetőleg abúzusa folytatódik tovább, a szavak eredeti jelentését egyre fokozódó intenzitással írják át a propagandisták, s kezük nyomán eredetileg ártatlan jelzők válnak megbélyegző szitokszavakká. Szépe György, mint mondottam föntebb, a budapesti iskolát ellentétpárokban írja le. A purista fölfogás, amely a nyelvművelő-nyelvvédő irányzatot hozta létre és táplálja a mai napig, a nyelvre mint birtokunkban lévő vagy birtoklandó és - adott esetben - csiszolandó eszközre tekint, vele szemben áll a funkcionalista-pragmatikus fölfogás, amely szerint a nyelv nem birtokunk, hanem fordított a helyzet, mi vagyunk a nálunknál hatalmasabb nyelv birtoka, s ekképpen célszerű hozzá közelednünk, ezeket az arányokat fölismerve kell tudakolnunk törvényeit s alkalmazkodnunk hozzá. Ez utóbbi attitűd a világpolgár tudósé, az előbbi a maga köreibe (idiómájába) bezárkózó filiszteré és - paradoxnak tűnhet - a költőé. A budapesti iskola nagy nyelvészei, Gombocz, Laziczius nem voltak puristák, funkcionalistaként liberálisok és pragmatikusok voltak, a törekvéseiket figyelemmel és rokonszenvvel kísérő nagy kortárs költő, Kosztolányi Dezső mégis - bevallottan - purista volt. Purizmusa bravúr, mellyel megmutatta, hogy hogyan lehet idegen szavak használata nélkül verset vagy prózát írni, azaz tudatosan lemondani a rendelkezésre álló elemek egy részéről, vagyis „gúzsba kötve táncolni". Ez a korlátozás (szelekció) pedig a költői mesterség lényege, és különbözik a filiszteri kicsinyességtől, az egyhelyben topogástól. Kosztolányi, és általában a költők viszonya a nyelvhez tehát más, mint a tudósé (és a közemberé), utóbbiak a nyelv tágasabb tengerén lebegnek, míg 108
