Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Simoncsics Péter: Emlékezés egy „intézményre”
nemcsak a NÉKOSZ-fiataloktól különbözött társadalmi státusánál és a belőle következő műveltségénél fogva, hanem saját osztályának, a polgárságnak egyetemre bejutott nemzedéktársaitól is. Míg ez utóbbiak többségét - érthető módon - a megmaradás ösztönétől hajtva a rejtőzködés módjainak keresése, a sérelmek kezelése (kompenzálása, elfojtása) foglalkoztatta, ő képes volt elvonatkoztatni a történelem szeszélyes és reá nézve is veszélyes fordulataitól, kivonni magát a hétköznapok mocsarából és a kultúra és műveltség magasabb színvonalára emelkedve valódi feladatokra koncentrálni. Ezeket a valódi - és a pillanat adta léptéknél nagyobb szabású - feladatokat természetesen meg kellett először találni, úgyszólván kibányászni a történelem „törmeléke" alól, és éppen ez volt az, amire őt családjának „patríciusi" háttere predesztinálta, s aminek ő már egészen fiatal korától tudatában volt. És miközben az országban dúlt az osztályharc, ami helyekért, pozíciókért, végső elemzésben magasabb társadalmi státusért való tülekedést jelentett, ő ebben nem vett részt, ti. tisztában volt azzal, hogy nincs miért tülekednie, hiszen neki ez már születése óta megvan, mint nem anyagi természetű státus, hanem lelki diszpozíció, feladat, sőt hivatás - Noblesse oblige. Önéletrajzi interjújában említi, hogy „az egyetem után Nagykanizsára kerültem a gépipari technikumba magyartanárnak. (...) nagyon szerettem Nagykanizsán technikumi tanár lenni; nagyszerű életem volt, tanítottam, kollégiumi nevelő voltam és amatőr kosárlabdaedző. Nagyon jó volt." Az ötvenes évek elején, amikor televízió nem volt, s amikor a sport viszont még megközelítően az volt, aminek a XIX. század középi Angliában, illetőleg kicsit később Amerikában eredetileg létrejött: a „fair play" eszméjét és gyakorlatát az elvadult nép körében terjesztő játék. Kosárlabdaedzőként Nagykanizsán Szépe György ezt az — azóta feledésbe merült, illetőleg feladott - népnevelő missziót teljesítette. Vallomásának további mondatai, hogy „én nagyon könnyen beleolvadok a környezetbe. Tehát én ugyanolyan otthon érzem magamat Párizsban vagy Barcelonában egy hét után, mint Nagykanizsán vagy Pécsett. Egyszerűen nem kötődök annyira a városhoz, meg ahhoz, hogy régóta ott legyek, hanem ahhoz a helyzethez, amiben élek, amivel körülveszem magamat" megmagyarázzák Szépe György iménti „jó emlékeit" e korszakról. És ha ezeket a reflexiókat összevetjük nemzedékének azokkal a hiteles szociografikus hátterű irodalmi oeuvre-jeivel, pl. Szabó István (1931-1976) vagy Galgóczi Erzsébet (1930-1989) írásaival, amelyek a korszak nagyvárosban rekedt elsőgenerációs értelmiség kudarcos egzisztenciáinak vagy vidékre „száműzött" értelmiségijeinek kiszolgáltatottságáról, hányattatásairól szólnak, akkor megérezhetjük a Szépe Györgyöt körülvevő társadalmi atmoszférát, amit ő neveltetésének és szerencsés alkatának köszönhetően kortársainál jobban viselt: miközben a többség az országban szenvedett, ki azért, mert elvesztette korábbi státusát, „kiesett a pixisből", ki azért, mert születési hátránya, régi alávetettsége megszűnt ugyan, de nem lelt helyette megnyugtató új (lelki) pozíciót, addig ő szilárdan állt a - senki által el nem vehető - helyén, s töltötte be hivatását magyartanárként, kosárlabdaedzőként, kutató nyelvészként. Első pillantásra nagyon atipikusnak tűnhet az ilyen hozzáállás a magyar hagyományban. A politikai életben - innen származnak nemzeti példaképeink és idoljaink - általános, hogy kudarcosra fordult helyzetben a szereplők lelépnek a színről: Rákóczi és Kossuth emigrációba vonul, Teleki László, Széchenyi öngyilkos lesz, csak Deák Ferenc marad a helyén, s várja ki az alkalmas pillanatot a helyzet jobbra fordulására. A szellem világát azonban más imperatívuszok irányítják - régiónkban is. A XVI-XVII. század három részre szakadt, háborús hadjáratok pusztította Magyarországán virágzik a szellem, gondoljunk csak a Melanchthon-tanítvány Bornemisza Péterre, neveltjére, Balassi Bálintra, az Új-Testamentum fordító, nyelvtaníró Sylvester Jánosra, az Erasmus- szal barátkozó Oláh Miklósra, a teljes Bibliát lefordító Károli Gáspárra, a Marót és Beza 100
