Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Pintér Lajos: Négy bagatell
Egyik nap déltájban kiléptem a Forrás kapuján, hát éppen Pólyák Ferivel futottam össze. Pólyák Feri igazán jó barát volt, az írók nagy tisztelője, de az írók is tisztelték őt. Weöres Sándor például versbe foglalta fafaragói nagyságát. Pólyák Feri egy Kecskemét közeli, matkópusztai tanyán élt, onnan járt be a városba. Arról volt híres, arról volt jellegzetes fafaragó, hogy baltával, durva, nagy csapásokkal mintázta szobrait. Ezek a szobrok paraszt-Krisztusok voltak, és azok a kétkezi emberek, akik Ferit életében is körülvették. Találkozom tehát Pólyák Ferivel a Forrás kijárata előtt, Feri se nem köszön, se nem fogadja a köszönésemet, hanem a dolgok közepébe vágva azt mondja: - Belevágtam volna a kést, bele biz én! Mondtam neki, Ferikém, nyugodjál meg, mondd el, mi a probléma, de ő csak hajtogatta: Belevágtam volna a kést, bele biz én! Közelben volt a Bajor söröző, azóta azt is lebontották. Mondtam Ferinek, gyere már, igyunk meg a Bajorban egy korsó sört, és majd közben megnyugszol. Leültünk a sörözőben, és szép lassan megvilágosodott előttem, hogy Ferinek mi is a problémája. Elmondta, hogy faragott Fidel Castro jelenlétében a világifjúsági találkozón Kubában, faragott a Vatikánban a pápa előtt, faragott május 1-jén Pesten, a Felvonulási téren, de nem volt sehol semmi gondja. Most aztán Moszkvába vezérelte a sorsa, a Vörös téren faragott kis baltájával a legnagyobb nyilvánosság előtt, az elmondottakból is látszik, hogy vállalta ő ezeket a nyilvános fellépéseket, paraszti performanszokat, nem csak alkotóműhelyében, elvonultan dolgozott. Faragok tehát Moszkvában, a Vörös téren, mondja, és odajön hozzám egy tévé- riporter kis interjút készíteni. Leteszem bal felől a kisbaltámat, jobbról a riporternő, válaszolok neki pár gyors kérdésére. Nyúlnék balra a kisbaltámért, hát közben nem ellopták! Azt a baltámat, amellyel végigfaragtam a világot Havannától a Vatikánon át Budapestig. A moszkvai Vörös téren meg ellopják a kisbaltámat! Hirtelen megértettem a helyzetet, és átvettem Feritől a szót. Persze, te mindenkinek meséled azóta a történetet, amerre csak jársz, mindenfelé híreszteled, hogy ellopták a kisbaltádat. Igen, igen, csap rá szavaimra Ferkó, akinek csak lehet, elmesélem. Most aztán hívatott Romány Pál, a megyei pártbizottság első titkára. (Itt jegyzem meg, hogy Romány Pál a pártmunkások között úriember volt, művelt és kedves, a művészek irányában kitüntető érdeklődést is mutatott, mondhatnánk mai szóhasználattal: reformkommunista volt. Persze, ezt lehet, hogy Pólyák Feri nem tudta, vagy épp nem akarta tudni.) Romány azt mondta nekem, vesz annyi kisbaltát, amennyit csak akarok, csak hagyjam már ezt a történetet, ne meséljem széltében-hosszában. És ezzel történetünk végére is értünk, de Feri ekkor még visszatért kiinduló mondatára: Romány elvtárs nagyon kedves volt hozzám, nagyon udvariasan beszélt, de én fölkészültem rá, hogyha szidja az anyámat, belevágom a kést, bele biz én! Pólyák Feri már nem él. Kisbicskája becsukván. Baltája holdfényként villan az égen. 79
