Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Hász Róbert: Mire a bárdok megérkeznek
Hász Róbert Mire a bárdok megérkeznek Kinyitom a szemem, és olyan érzésem támad, mintha víz alól tekintenék a világra. Az olajfa levelei a fejem fölött csillámló pontokra törik a napfényt. Behunyom a szemem, indulnék az álom után, de már nem érem utol. Maradnak hát a levelek, a viliódzó fény, a keserédes ébredés. Valami mászik a meztelen bokámon. Felülök, előrehajolok. Körömnyi, fekete bogár éviekéi fölfele a gyér szőrszálak között. Hagyom, hogy fölmásszon a lábszáramon, mikor a térdemig ér, elé teszem az ujjamat. A bogár kicsit ügyetlenkedik, végül sikerül felkapaszkodnia az ujjhegyemre. Óvatosan arrébb viszem, lerázom a fűbe. Föltápászkodom, megszédülök. Hiába az árnyék a lombok alatt, a dél felől, a sivatag irányából érkező forró levegő meglegyint, elhódít. Hátamat a fának vetem, és megvárom, amíg a vérkeringésem helyreáll. A szolgák valamivel arrébb, egy másik fa alatt pihennek. Felém fordulnak, a jelre várnak. Egyikük a hordszék rúdján ül, valamit majszol. Alattam, a domb lábánál, a keskeny fahíd tövében egy kisfiú játszik. Miközben a patak vize fölé hajol, barna bőrén megcsillan a nap. Lesem, mit ügyködik, majd mikor felegyenesedik, egy lapos tökhajó válik el alakjától, és indul el a sodrással. A gyerek a part mentén követi, szaporán lépked, hogy a nyomában maradhasson. Kicsivel arrébb a patak medre északnak fordul, a város felé. Fél mérföldnyire távolabb, ahol a városfal barnás csíkja kettészeli a látóhatárt, a folyam megszakad. Nem hiszem, hogy a tökhajó kitart odáig. De a gyerek csak fut, s amíg fut, van remény. Szinte szép ez a nap. Elindulok lefele a dombon, kilépek a fák árnyékából. A délutáni nap lecsap a tarkómra. Meleg van, s a térdeim is fájnak, főleg a jobb, minden lépésnél belém szúr a láthatatlan tőr. A szolgák utánam iramodnak a hordszékkel. Intek nekik, hogy ne siessenek, maradjanak csak mögöttem. Nem elég, hogy megöregedtem, el is lustultam. Taposom a port, papucsom minden lépésnél megtelik, kiürül. Egy idő után a fájdalom a térdeimben enyhül, jólesik a gyaloglás. Eszembe jutnak a régi idők, mikor szégyenemben sem ültem volna hordszékbe. Gyalog vagy lóháton közlekedtem, nem igényeltem mások segítségét. Tiszteltek emiatt. Majrától tudom, elárulta nekem. Én meg büszke voltam, hogy többre becsülnek a kövér bírónál vagy a méltóságos papjaiknál, holott nem is vagyok fajtájukbeli. Vajon tisztelnek-e még? Vagy csak eltűrnek, mint az oroszlánfalka a kivénhedt hímet, 18
