Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Hász Róbert: Mire a bárdok megérkeznek

várnak türelemmel, míg magamtól ki nem dőlök. Talán már számolják a napokat, latolgatva egymás között, mennyi lehet még hátra. Majra egy idő óta nem beszél.

Mire a városkapuhoz érek, alaposan kimerülök. De ha eddig kitartottam, most már nem visszakozhatom. A két kapuőr kihúzza magát, kiegyenesíti dárdáját. Bólintok, még mosolyognom is sikerül, vagy csak én hiszem így. Ahogy átérek a boltív alatt, elfog a kísértés, hogy beüljek a hordszékbe. A palota még mesz- sze van, a térdeimben a fájás fokozatosan visszatér. Osszeszorítom a fogaimat, húzom tovább magam után a lábaimat. Sok az ember körülöttem, köszöngetnek, integetnek. Ha szeretetük nem őszinte, színlelésük is jólesik. A Sárkányfogadó előtt a karaván már útra kész. A tevék és a lovak felmálházva. A kereskedők két napja érkeztek, kicserélték az áruikat, s amint a nap lenyugszik, a hűvös első órájában továbbállnak. Régebben el nem mulasztottam volna az alkalmat, hogy szóba elegyedjek velük. Merre mennek, mit visznek, mikor térnek vissza? Olykor megajándékoztam őket néhány tömlő sörbettel. Ügyeltem a jó híremre.

A palotában nem szólok senkihez, fölvánszorgok a lépcsőkön, s a szobámba érve úgy dőlök le a széles heverőre, mint a kivágott cédrus. Lábaim zsibbadnak, kapkodva veszem a levegőt. Adok magamnak néhány órát, mielőtt újra hivatalba bocsátom személyemet.

Hirtelen sötétedik be. Mire kész vagyok a fürdővel, s Majra rám adja a ruhámat, körbetekeri köntösöm övét, megfésüli ritkás hajamat, este van. Talán már nem is tudnék meglenni a mozdulatai nélkül. A részemmé lettek, kisajátítottam őket. Egykor feketén fénylő haja néhol már őszbe fordul. Ahogy forgolódik körülöttem, lehajol, igazgatja ruhámat, meglegyint olajának illata. Olyan érzés, mint idegen országból hazatérni. Egyszeriben közlékennyé válók.- Ma délután a hegyekről álmodtam. Emlékszel, amikor elvittelek vadászni a hegyekbe?- Régen volt.- De emlékszel.

Hallgat.- Esténként más-más völgyben vertük föl a sátrunkat. Azt ettük, amit elejtettem. Nyulat, fácánt, egyszer még egy kecskét is lőttem, íjjal, emlékszel? Teát főztünk a tűz fölött, összebújtunk a pokróc alatt, és hallgattuk az éjszakai erdő neszeit.

Nem válaszol. Ha nem, hát nem. Témát váltok.- Kik jönnek ma? - kérdezem.- A fogadós, Rámául. Meg a molnár.

Ramault persze ismerem. A molnárral megküzdök. A nevek kihullanak a fejemből, de a formákra emlékezni szoktam.- Hogy néz ki? A molnár.- Alacsony, kopasz.

Megvan.- Mi a neve?- Ibár.- Ibár! Más senki?

19