Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Sigmond István: A dallam
sírhant mellől, és egy kripta mögé hurcoltak, aztán megkezdődött a haddelhadd. Nem tudom, hányán lehettek, de megvertek nagyon. Amit attól a lánytól kaptam annak idején, az simogatásnak számított, gyakorlatilag már-már halálra vertek, rugdostak, egyikük egy kődarabot vert mindegyre a fejemhez, egy másik egy vastag léccel sújtott a mellemre nagyon sokszor egymás után, az egyik fülemet félig-meddig leszakították, folyt belőlem a vér, a fejem betörve, végem volt. Talán a lány apjának a hangját hallottam, halk foszlányként suhant el a fülem mellett:- Hagyjuk abba - mondta -, mindjárt belehal a szerencsétlen. Késő volt. Belehaltam. A mentők vittek el ugyan, de a hullaházba, nem a kórházak egyikébe. Rendőr természetesen nem jár a temetőbe ilyenkor, gyilkosaim egyelőre megúszták a mentőorvos rosszalló tekintetével és egy feddő mondattal:- Én még nem láttam gyászolókat, akik ahelyett, hogy imádkoznának, gyilkolni jönnek ki a temetőbe. Ne mozduljanak, már szóltam a rendőrségnek. Én magam már nem tudtam követni a fejleményeket, jelenleg egy koporsóban fekszem, hogy miért adott Isten halálomban is képességet a gondolkodásra, elképzelni sem tudom, abban viszont biztos vagyok, hogy amikor már haldokoltam a mögött a kripta mögött, az volt a legfontosabb gondolatom, hogy nőt többet soha nem akarok látni, ha visszaszületnék, legyek homoszexuális, zoofil vagy pederaszta, de a legjobb lenne nem is embernek születni, lehetnék egy olyan falevél, amit a pádon ülő lány kezében láttam, vagy egyetlenegy szó, amely elhagyta a lány ajakát, vállalnám annak az egy centiméternyi műanyagnak a létét, amely a jobb kezem hüvelyk- és mutatóujja közé került, amikor átkaroltam a vállát, és jaj, milyen a férfiember, még most is, halálomban is csak rá gondolok. Isten, Te teremtettél ilyennek, holtomban is ilyen maradtam, s ha úgy döntenél, hogy embernek teremtesz megint, ilyen leszek és maradok újra. Úgy látszik, ahogy a férfilelkek visszakerülnek Hozzád, hollófeketén természetesen, rájuk tapad valamilyen kanmocsok, amit Te sem tudsz lekaparni róluk semmiképpen. Ezek a lelkek a mennyei kukákba kerülnek végleg, más emberi testet adni nekik többet soha nem lehet. Mindörökké?! Csokorra kötném Isten égre festett szivárványát, s azt a piros-fehér-zöld égi virágcsokrot átnyújtanám neked, egy Miatyánk masnival átkarolva. Nincs földi ember, aki ennél többet tudna felajánlani szerelmének, légy az enyém mindörökre, kedvesem, mert az a szivárvány előbb-utóbb a lelkedbe suhan, s annak a közepén ott leszek veled minduntalan. Ne mondj nemet, Isten akaratát hoztam el neked, nem vagyok sem ködfolt, egy alig hallható hangfoszlányhoz sincs semmi közöm, felhőket is csak messziről láttam, oly jelentéktelenek, hogy szinte nem is nézem őket soha, és egyike vagyok a csillagoknak az égen, akit az Úr neked adott véglegesen, hogy bevilágítsa a földet közelről is, hogy a földi ember is kapjon a közvetlen közeléből a Mennyei Atya fényéből egy sugárnyit. Ő kívülről próbálja megtartani hófehéren minél hosszabb ideig a lelkünket, engem meg a lelked közepében helyezett el, s a csokorra kötött égi szivárványt ott tartom neked isteni fényforrásként mindörökre. 11
