Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 1. szám - Füzi László: Az idő keresése
12. Azzal, hogy a korábbi világokból való kiszakadások folyamata az újabb világokba való megérkezésekkel lezárult, mindaz, ami vele és nemzedéktársaival és az előtte járókkal megtörtént, a megérkezés felől értelmeződik. Nem onnét, ahonnét elindultak, hanem onnét, ahova megérkeztek. így látja a maga helyzetét is. Azt, ahol most áll, nem tudja és nem is akarja végpontnak nevezni, ez a pillanat mégiscsak azt mondja neki, hogy nem visszafele, a jelenből, a jelen különböző pillanataiból a múlt felé, hanem a mostani világra kell figyelnie. A korábban említett távlatosság a múlt felé való nyitottságot jelentette, minél távolabbra nézett vissza, annál jobban érzékelte a távlatot, s minél közelebbre tekint most, annál inkább szűkebb lesz a perspektívája. Az előző könyvben a távlatosság rántotta magához a történéseket. Folyamatokat, mozgásokat vázolt fel, értelmezte azokat - még a személyes vonásokat is általánossá formálta. Azt, amit az otthoni világról írt, a szüleiről, testvéreiről, gyerekkori vágyairól, egyetlen percig sem érezte kitárulkozásnak, úgy gondolta, hogy mindaz, amit akkor megélt, mára már elvesztette közvetlen személyes vonatkozásait. Ami akkor történt meg vele, mára a személyességet vállalva is általánosítható- vá vált, a mozgássorok lezáródása a személyes vonások közötti hasonlóságokat is megmutatta. Mindaz, ami az újabb világba való belépéssel elkezdődött, még az általánosít- hatónak vélt történéseket is személyesnek mutatja, így nemcsak azok elbeszélhe- tőségéért kell megküzdenie, hanem a kitárulkozás rémével is szembe kell néznie. Az újabb világ leírásához hiányoznak az előképek, hiányzik a távlat, leginkább azonban a folyamatot lezáró, s így a tisztánlátás lehetőségét megteremtő pont is hiányzik. Megváltozik a nézőpontja, a történések már nem a múltból kiindulva értelmeződnek, önmagukban kell értékelnie azokat. FFiányzik az emlékezéseknek az a hatalmas folyama is, amelyikhez a maga tűnődéseit hozzákapcsolhatná. Úgy gondolja, a visszanézés biztonságát megteremtő pontot nem is találja meg már soha. A dallam nem változtat szövegén, mondja József Attila. Idézi az ide kapcsolódó sorokat: „Kibomlik végül minden szövevény. / Csak öntudatlan falazunk a gaznak, / kik dölyffel hisszük magunkat igaznak. / A dallam nem változtat szövegén." Átformálja a maga világára a fentiek igazságát, a dallam képes formálni a szöveget, mindazt, amit írt, mondja ismét a maga szövegére gondolva, a kiszakadás évszázadokra visszanyúló hagyományára visszanyúló hang formálta, az segítette megszületni. Formálta is, mondja, a dallam erősebb volt önmaga szándékánál, ezért küzdenie kellett vele. Most nincs kapaszkodója, a hagyomány által kialakított dallamra sem támaszkodhat. Küzdenie kell. 45
