Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Füzi László: Az idő keresése
ségi kommunistáktól is, mint Rajk László és Kállai Gyula, hogy a saját bőrén tapasztalta meg, milyen volt szegénynek lenni Magyarországon a háború előtt. Azzal is tisztában volt, hogy még az »uralkodó osztály« - a gyári munkásság - is sokkal rosszabbul élt 1956. október 22-én, mint 1938-41-ben, a hivatalosan szidalmazott Horthy-kor végén. Ezt a különbséget kezdte kompenzálni a Kádár-kormány 1957 elejére a hatalmas arányú, 17-20 százalékos reálbéremeléssel és a nyereségrészesedés bevezetésével. (Erre a döntően fontos lépésre például Romsics Ignác hívta fel a figyelmet a Magyarország XX. századi történetét összefoglaló könyvében vagy a Gazdasági reformok a Kádár-korban című cikkében - ÉS, 2007/25., jún. 22)" - olvasható az írásban. Széky János levezetése innét már egyenes vonalú: „Az 1960-as évek elejére a reálbérek és reáljövedelmek növekedése máris megállt, és nyilvánvaló lett, hogy a nyomor után a »közönséges« szegénység felszámolására a Sztálin nélküli sztálinizmus már nem alkalmas. Ekkor újra erősebb lett Kádárban a pragmatikus énje. ...A parancsgazdaságtól való elszakadásnak kedveztek a külső körülmények: a nyugati gazdaság a háború utáni konjunktúra utolsó évtizedét élte, a Hruscsovot 1964-ben leváltó csoportból pedig a gazdasághoz értő és gyakorlatias Koszigin befolyása 1968-ig vetekedett Brezsnyevével. így a szovjet erőforrásokra támaszkodva és a nyugati kapcsolatokat javítva még a piaci viszonyok halvány imitálásával is sikerült növelni az életszínvonalat, egyelőre brutális eladósodás nélkül." Nem idézi tovább Széky János gondolatmenetét, amikor az életszínvonalat már nem lehettet a rendszer belső erőforrásaiból fedezni, jött az eladósodás, amikor pedig már az eladósodás is kezelhetetlenné vált, következett az összeomlás, miközben mindez nem volt ilyen természetes és egyértelmű.* * Széky János: Nyomorból ki, nyomorba vissza, Egy Kádár-értelmezés, Élet és Irodalom, 2013. április 5. 6. 11. Jól látható, hogy az irodalom akkortájt társadalmi jelenségként foglalkoztatta. Ez nem jelenti azt, hogy esztétikai jelenségként nem, úgy gondolja, egyfajta minőségérzék az irodalmi művek, de képzőművészeti munkák kapcsán is kialakult benne, azt viszont jelenti, hogy elemzendőnek a művek társadalmiságát tartotta, a műnek a társadalommal való kapcsolatát, azt, hogy egy-egy mű mit hoz felszínre az őt körülvevő világból, s miképpen hat a társadalomra. A nyolcvanas évek közepétől nem lehetett nem érezni, hogy a kultúra, szűkebb értelemben pedig az irodalom körül számos új jelenség keletkezett. A hivatalos kultúrpolitika a marxizmus monopóliumával szemben a marxizmus hegemóniájának elvéről beszélt, aztán a szórakoztató műfajok piaci elven való működtetéséről, majd csendbe burkolódzva elfogadta az irodalmi irányzatosság egyre erősebben való felszínre kerülését, mindez azonban afféle üres ideologizálás volt. Azt lehetett tapasztalni, hogy még az értelmiség életében is csökkent a művelődés szerepe, az iskolai oktatás színvonala, ebben volt némi tapasztalata, elérte a mélypontot, legalábbis akkor ezt így gondolta, a szórakozás egyre olcsóbb és egyre primitívebb formái nyertek teret maguknak, ezt is akkor gondolta így, azóta már tudja, hogy minden korábbi állapotnál létezik valami, ami a korábbiaknál jóval mélyebben van. 28
