Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Patak Márta: Madrid, Imre és Matyi
Alcalában jársz, menj el a klarissza nővérekhez, vegyél náluk Conchának karamellamázas mandulát. Almendras garrapinadas, helyi specialitás Alcalában. A klarisszáké a legjobb. Egy forgóablakon keresztül árulják, klauzúrás a rend, csak a hangjukat hallod, az arcukat nem láthatod. Concha mindig jó előre tudja, ösztönösen megérzi, amikor Matyi közeledik. Azt mondja, jötte szele benne van a levegőben. Oda se kell néznie, csak elszámol magában tizenkettőig, mert pontosan addig tart, amíg a boltíves kaputól a helyére ér az árkádok alatt. Ezzel fogadta egyszer, és azóta Matyi is mindig számol magában. Úgy igazítja a lépéseit, hogy lehetőleg mindig kijöjjön a tizenkettő. A maga módján Concha is szerelmes Matyiba, ebben majdnem biztos vagyok. 5 Ahuehuete (Taxodiutn mucronatum Ten.), olvassa, a tiszafafélék családjába tartozik, Mexikóból származik, ahol kétezer, sőt hatezer éves példány is akad belőle. Olyan, mint a világ legnagyobb fája Oaxacában, ahol csak úgy nevezik, el árból de la Noche Triste, a Szomorú Éjszaka fája, mely alatt Hernán Cortés elsiratta Tenochtitlánban élete nagy álmának kudarcát. Eredeti élőhelyén örökzöld, Madrid szárazföldi éghajlatán lombhullatóvá lett az idők folyamán, ezért is hívják itt kopaszciprusnak. Matyi nem tud betelni vele. Madrid legöregebb fája, 1633 körül ültethették, aztán a napóleoni háborúk idején a park lett a főhadiszállás, a francia sereg ez alatt a fa alatt rendezte be a lőállásait, így menekülhetett meg, mikor a többi fa mind elpusztult. Matyi nézi a kopaszciprus törzsét, hatalmas lombsátorát, és amíg ott ül alatta, a világgal is kibékül, mintha minden porcikájában érezné, hogy ez a fa majd' négy évszázaddal őelőtte már itt állt, és még őutána is legalább annyival itt fog állni talán. A kopaszciprus után mindig meglátogatja másik öreg barátját, a legvastagabb törzsű tölgyfát. Lehajtott fejjel, lassan, ráérős léptekkel elindul a park túlsó részébe vezető úton, fölmegy a kétszárnyú lépcső baloldalán, a tetején megáll, onnan visszanéz még egyszer a kopaszciprus felé, és miközben megszokott útján a méltóságteljes tűlevelű fák hűvöséből a lombhullatók felé tart, a bőrén érzi, hogy mennyit változik a hőmérséklet. A legöregebb tölgyfa védett, körülötte alacsony korlát. Matyi körbejárja, pillantásával végigtapogatja, nyitott tenyerével a korláton túlról is felfogja a kérge melegét. Alig sárgul még a lombja, pedig már vége felé jár a november. Matyi hallja a város zsongását, de a park fáinak évszázados nyugalma mégis felülkerekedik a forgalom zaján. Győz a növényi jelenlét, a fák oltalmazón körbezárják a kéthektárnyi zöldet Madrid szívében. Matyi leül a korlát tövében, nekiveti a hátát, és a déli napsütésben egy rövid időre el is nyomja az álom. Hangos kiabálásra ébred. Egy baszk család. Népük ősi jelképét, a tölgyfát fényképezik, a fiatal édesanya közben fejhangon szólongatja a család Inigo, Edurne, Iker és Leyre névre hallgató, négy legifjabb tagját, akik torkuk szakadtából ordibálva rohangásznak a fák között. Matyi int a férfinak, hogy várjon a kamerával, amíg kimegy a képből, a férfi a tekintetével megköszöni, és közben szabadkozó kézmozdulattal, férfiúi cinkossággal jelzi, mese nincs, ha az asszony azt mondja, felvételt akar, hát filmezni kell. 11
