Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Patak Márta: Madrid, Imre és Matyi
Matyi átül egy padra, nézi a férfit, aki próbálja egybeterelni a népes csapatot, magában közben jót mulat, fogadni merne, hogy öt percnél többet úgysem bírnak ki egy helyben. Ránéz az órájára, és elmosolyodik, öt percen belül elhangzik a kulcsmondat, a varázsige, amelynek hallatán ennek az országnak a teljes népessége, legyen bár baszk, galegó, katalán vagy spanyol, asztúriai, andalúz vagy leóni, egy emberként felkerekedik, és indul a megbeszélt helyre ebédelni. Legfeljebb egyórányi különbséggel, az időeltolódás vagy a nap állása miatt, de csakis Katalóniában meg a Kanári-szigeteken, mert máshol mindenütt az országban most öt percen belül felkerekednek és indulnak oda, ahol kollégával, feleséggel, férjjel, szeretővel, jegyessel vagy nagybácsival, nagymamával, baráttal vagy szomszédasszonnyal beszéltek meg közös ebédet. Ebédidő van. Ilyenkor az óra is másképp jár. Az öltönyzakójától és nyakkendőjétől megszabadult autós türelmetlenül fészkelődik a helyén, miközben arra vár, hogy váltson már zöldre a lámpa, hadd menjen tovább, kínjában még az ebédre célozgató rádiós műsorvezető megjegyzésére is hangosan válaszol: Mennék én, haver, ezerrel, csak váltana már ez az átkozott lámpa!, miközben idegesen veri a zene taktusát a kormánykeréken. A buszajtó előtt toporgó, a következő megállóban leszállni készülő középkorú nő is sürgetné pillantásával a sofőrt, hogy nyomja már neki a gázt, miért nem nyomja egy kicsit, még átérne akkor a sárgán, a lámpa után leszállna, és ha már lent van, megindulhatna ugyanazzal a lendülettel a hazafelé vezető utcán fölfelé, gyorsan betérne a pékségbe egy bagette-ért, és onnan repülne haza, a konyhába, villámgyorsan összeütné a salátát, aztán két mozdulattal készre sütné a halat, egyikkel egyik oldalán, másikkal a másikon, és tíz perc alatt tálalhatná az ebédet, de most várni kell, miközben újabb értékes percek múlnak el. A banktisztviselő is diszkréten az órájára pillant, miután végighallgatja az előtte ülő nyugdíjas ügyfele családtörténetét, s miközben bólogat neki, a válla fölött az üvegkalitka felé sandítva megállapítja, hogy pénztáros kollégája még a szokásosnál is gyorsabban számolja a pénzt. Még a postán is meglódul a végtelennek tűnő, máskor csigalassúsággal mozduló sor, mert gondolatban már mindenki az étvágyhozó pohár sörét issza a bárban, ropogtatja a krumpliszirmot, olajbogyót vagy sós mogyorót. Ebédidő van. Ilyenkor a turisták kedvükre birtokba vehetik a várost, a madridi ember nem törődik semmivel, mert ebédelni siet. A bank bezár, a legtöbb bolt is, ahová vásárolni járnak, csak a fellendülő forgalom reményében nyitva tartó szorgalmas kínaiaknál és a folyamatos üzemmódra kapcsolt üzletláncokban lézeng egy-egy eltévedt, örökös késésben levő háziasszony, mert a többi garantáltan külföldi vásárló. Matyi biztos benne, hogy előbb-utóbb a baszk család nőtagjainak szájából is elhangzik a bűvös mondat, amivel a rakoncátlan gyerekeket összeterelik a videofelvétel után, vagy a fényképezésbe belefeledkező férjnek parancsolnak megálljt, háromfogásos, húsban, zöldségfélében és desszertben bővelkedő, pazar napi menüvel kecsegtetve őket. Mert a varázsige hat, nincs az a spanyol, akit lázba ne hozna az ebédidő. És Matyi találgatja, vajon melyikük mondja ki harminc másodpercen belül, hogy Vámos yendo, es la hóra de comer. Induljunk lassan, ebédidő van. Manducare necesse est. Ebédidő, enni pedig kell. Mikor megszólal rokonszenves családfő, Matyi mosolyogva megcsóválja a fejét, és elindult ő is, a nyilvános vizelde felé. 12
