Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 1. szám - Füzi László: Az idő keresése
Tudja, mindannak, amit az első könyvben leírt, az előképe már az ő születése előtt megteremtődött. Akkor, amikor azt a könyvet írta, úgy érezte, hogy az általa olvasott könyvek többsége mintha nem is szólt volna másról, mint a kilépésről, kinek-kinek a maga világából való kilépéséről. Ez tette számára könnyűvé annak a könyvnek a megírását. Mégis érzi, hogy az akkori könyvet felkínáló hang kialakulásának magyarázatát valahol máshol kell keresni. Talán nem is a kiinduló-, hanem a zárópontban rejlő távlatosságban. Az előző könyv hangneméről valamikori egyetemi társa, egy időben kollégiumi szobatársa, Szigeti Csaba írt tanulmányt. Ebből idézi a következő mondatokat: „A szerzői Én-elbeszélésnek számos kialakult irodalmi alakzata létezik, s látható, hogy a szerző számára ezek az alakzatok (műfajok) nem kielégítőek. Amikor saját hangneméről beszél, a leggyakrabban negatív, kizárásos definíciókat ad, elmondja, hogy ez a könyv mi nem. "* Szigeti Csaba, akárcsak az általa tárgyalt feljegyzések szerzője annak a könyvnek a hangnemét folytathatatlannak ítéli, a szerkezetét, következetesnek mondva, a szerző törekvését beomlónak nevezi. Mi következhet ezek után? - ezt a szerző önmagától kérdezi, de nem törekszik a kérdés megválaszolására. Az, aki mindezen tűnődik, fontosnak tartja Szigeti Csaba azon megállapítását, miszerint nem hisz abban, hogy valaha is lett volna organikus társadalomfejlődés vagy lett volna fogódzót jelentő hagyomány tömeg. „Ugyanakkor hiszem, hogy mások számára volt (és van) a 20. századi magyar történelemnek hagyománya: a félelemé, az idegenség- érzésé, a kiszolgáltatottságé, a hatalmi dölyfé és gőgösségé ez a hagyomány, meg a »nem pöröltem, félreálltam, letörültem« tradíciója" - mondja.** A tűnődő ember ezt elfogadva gondolkodik azon, hogy honnét származik a benne élő vágy a fenti fogalmak által jelzett társadalmi állapotok iránt. A valamikor mégiscsak létező közösségi társadalom iránti vágy munkál benne, vagy gyermekkorában érzett meg valamit a hatvanas évek második felének levegőjéből ? De lehet az is, hogy ilyen jellegű vágyak nélkül nem tud élni. * Szigeti Csaba: Az önértelmezés hangneme (Fűzi László: Kötések, szakadások - hármaskönyv, Kalligram, Pozsony, 2012), Eső, 2013. 1. 92. ** Uo.: 96. 9. Abban, hogy a monologizáló belső hang önálló teret követelt a maga számára, feltehetően szerepe volt olvasmányainak is. Szinte az egész életében olvasott. Gyerekkorában az olvasás számára az otthoni világtól való elfordulást jelentette. Önálló akart lenni, s ezt csak elvonulva, olvasmányaiba burkolózva tehette meg. Elvonulása miatt nem ismerte meg annak az akkor még a messzebbi múltra visszautaló értékeit. Magába zárkózott, ezért a munkákban sem vett részt úgy, ahogy környezete szerette volna. Ásni szeretett, egyedül, magában. Ma is szeret egyedül dolgozni, belefeledkezni egy-két órára egy munkába, akkor az kitölti, másra nem gondol. 42
