Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 3. szám - NEGYVENÖT ÉVES A FORRÁS - Kurcz Ádám István: Gion Nándor temetői
A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy az író szenttamási szülőháza éppen az - akkoriban még megvolt - német temető kapujával szemben állt.22 Sőt, Gion első gyermekkori élménye is tulajdonképpen temetői élmény. A háború végén, amikor Szenttamáson húzódott a frontvonal, és az ellenséges csapatok a falu közepén lövöldöztek egymásra, a falusiaknak a falu rétjén, a két frontvonal között húzódó lövészárokban kellett menedéket keresniük. (Az, hogy a sírok puskaporos helyzetben védelmet nyújthatnak, a Sortűz egy fekete bivalyért című regényében majd meg is jelenik.23) Egy lövedék éppen Gion mellett vágódott be a lövészárok falába úgy, hogy a robbanás betemette őt. Alig tudták élve kikaparni a föld alól. Ez a trauma nemcsak mint a be- és kitemettetés, föld alóli újjászületés halál közeli élménye hagyott benne egy életre nyomot, hanem kisebbségi-közösségi identitásának, illetve e tekintetbeli veszélyeztetettségi tudatának kialakulásához is nagyon erősen hozzájárult: „A világra való első emlékezetes és kellemetlen rácsodálkozásom óta - amikor is kikapartak a fold alól - mindvégig megmaradt bennem a veszélyeztetettség érzése. Az az érzés, hogy azt a közösséget, amihez tartozónak érzem magam, legalább két oldalról ellenségnek nézik, de néha még több oldalról is."24 - „Akkor én is majdnem bekerültem a magyar temetőbe"25 26 - állapítja még meg Gion a történtekről, nagyon szemléletesen utalva a temetőknek az identitás kérdésében betöltött szerepére. Ehhez hasonló, elsőre talán fölöslegesen részletezőnek, sőt egyenesen hivataloskodónak tűnő megfogalmazással találkozunk a Virágos katona című regényben is, amikor Gilikének, a helyi társadalomban a legutolsónak számító árva kanászfiúnak a haláláról olvasunk: „Még aznap el is temették a római katolikus temetőben."25 Gion fenti mondatai mutatják, hogy - különösen kisebbségi környezetben - az itt maradók számára mennyire fontos, hogy melyik temetőbe kerül valaki. Ez a tény ugyanis a közösség számára nyilvánvaló módon mutatja meg, hogy az ember meg tudta-e őrizni életében - egészen holtáig - a ráhagyományozódott legfontosabb közösségi identitáselemeknek, jelesül a nemzetiségi és a vallási örökségnek a minimumát. Az utóbbi feltételnek például Gion példakép nagyapja, Gallai István nem felelt meg, akit a szenttamási plébános nem is volt hajlandó eltemetni, minthogy nem gyónt meg halála előtt, ami pedig Szenttamáson akkor még a „minimumhoz" tartozott.27 A továbbélő közösség szempontjából fontos tehát, hogy az elhunytat az adott közösséghez tartozónak tekintik-e még halálakor is: méltónak bizonyul-e arra, hogy a közösség által bevett szertartások keretében kerüljön a temetőjükbe, és lehetőleg a családi sírboltba, illetve hogy a közösség anyanyelvén kerül-e a fejfára a neve. Gion több írásában is utal rá, hogy ez nem mindenkinek 22 A művekben Romoda ácsmester házával azonosítható, és a „Keglovics" utcában áll, valós földrajzi helye: Popovaca venae u. 30.; az író születésekor Sutjeska utca 30. Vö. Görömbei András 1981. Kimeríthetetlen forrás. Gion Nándor válaszol Görömbei András kérdéseire = É/V. 208. 23 „Húzódjatok a sírkövek mögé - mondta Szivei András. - Elég nagy lesz a robbanás. Mindenki fedezéket keresett. Mi hárman [...] a Szlimák család kriptája mögé húzódtunk." Gion Nándor 1982. Sortűz egy fekete bivalyért = É/III. 283. 24 Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván 1993. „... izgalmasan kezdődött eszmélésem a szülőföldemen." Beszélgetés Gion Nándorral = É/V. 235 25 im. 234. 26 Gion Nándor 1973. Virágos katona = Latroknak is játszott, 2 regény, Budapest, Magvető Kiadó, 1982. 104. 27 „A halála okozott egy kis gondot, mert a pap nem volt hajlandó eltemetni. Mivel ő nem volt hajlandó meggyónni. Márpedig Szenttamáson a halál előtt kötelező volt a gyónás! Valahonnét egy másik faluból kellett papot hívni, mert a család egyházi temetést akart. Azt mondta, nincs beszélnivalója a pappal. A szomszédokkal igen, velem igen, de a pappal nem. Elhatároztam, ha nem lesz, aki elbúcsúztassa a sírnál, majd én elbúcsúztatom. De a szomszédos faluból mégis eljött a pap, és eltemette." Ónody Éva 2002. A nagyapa regénye. Utolsó beszélgetés Gion Nándorral = É/V. 285. 107
