Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 2. szám - Lengyel András: Irodalom, marginalitás, rendszerkritika: Egy paradigmatikus eset: Lakatos Péter Pál „története”
meg.) A Magyar írás köreiben való elfogadottságát mutatja, hogy már az 1923. áprilisi számban megjelent egy neki szóló vers (Vajda János: Lakatos Péter Pálnak), majd az 1926. áprilisi számtól neve fölkerült a lap „főmunkatársai" közé (vö. 1926. 4. sz. 36.). Ekkori versei, jellemző módon, szabadversek voltak, a szöveg alakítását nem az esztétikai műgond, hanem az önkifejezés vágya és dinamikája határozta meg, sokszor a cím is csupán ennyi: Vers (ami inkább csak műfajmegjelölés, s nem tárgymegnevezés). Az érzület, amely e periódusát (is) jellemezte, leginkább a Raith Tivadarnak ajánlott Versben (1922. 9. sz. 145-146.) fogható meg: „nyomorúság szúrt szíven és szívemből csurog a szomorúság" - mondja itt. „Most kétezer év roppan semmibe és a jelen-idő / véresen vánszorog hozzád elnyűtt ruhám alatt." Attitűdjére itt jellemző még a kettősség, a művész kettőssége: „A földet játéknak veszem kezembe és facsarom: / vér, vér, vér..." De alapélménye is, a levonható konzekvencia is egyértelmű. Alapélménye ez: „O jaj már sírni sem merek. / Fejem fölött sunyi éjszakák lesnek: / összetöröm magamban a sikolyokat és arcom rémületét / is eltakarom az űrbe bukó csillagok láttán." A konzekvencia pedig ez: „A föld megőrült!", „a föld háborúkba tébolyodon", s az anyák méhe a „kivajúdott gyerekek" „melléfegyvert is szül". Apokaliptikus vízió ez, nem kétséges, Lakatos a kereszténység fölbomlását érzékelte, de - mindezzel szembeszegülve - önmagát, mint Krisztus „fiatal Testvér"-ét határozta meg. Az énnek ez a beállítása mélyen jellemző rá: a jóra törekvés itt hipertrofikusan fölnagyítódik, s egyben a marginális helyzet vállalásának mentális alapját is képezi. Hogy ekkoriban miből élt, nem tudjuk; valószínű, hogy szülei tartották el. Helyzete tehát, ha egyelőre még csak ideiglenesen is, teljességgel nyitottnak, de mondhatjuk úgy is, bizonytalannak mutatkozott. Mégis, ezzel a helyzettel némileg dacolva 1924 nyarán megnősült. Augusztus 25-én összeházasodott „Lengyel Annával, a révfülöpi állomásfőnök lányával" (Szalai 1965: 486.). A házasságból két gyerek született: 1925-ben Mária, 1926-ban László (akivel később, egy kővágóörsi látogatása alkalmával Radnóti Miklós és Gyarmati Lanni is lefényképeztette magát; ő a képaláírásokban szereplő rejtélyes Lakatos Laci). Házassága első évei, unokabátyja szerint, boldogok voltak, megnyugvással töltötte el, hogy gyerekei épek, egészségesek. Az a levél, amelyet Szalai idéz, s amely valamikor a húszas évek második felében íródott feleségéhez, mégis mélyen belevilágít belső bizonytalanságába. Fürdőző gyerekeit elnézve ugyanis azt vette észre (s látta elmondandónak), hogy: „Laci teste az enyém amilyen akkor voltam, mikor még sudáregyenesen ficánkoltam én is a falu utcáin, a Kőháton, s itt a Balaton partján. Íme, újjászülettem én is, és újra egyenesnek, sudárnak, mint voltam én is hat éves koromig." Gyermekei anyjáról pedig ugyanott, jellemző módon, ezt írta: „egyre büszkébb vagyok rád, mert görbe gerincemet kiegyenesítetted" (idézi Szalai 1965: 476.). Élete értelme tehát mintegy kívülre helyeződött, transzcendentálódott, sebzettsége azonban fölszámolhatatlan maradt, s mélyen meghatározta szociabilitását. Ez a kettősség, ez a - mondjuk így - testileg is determinált kifelé irányulás, utólag visszatekintve, már beállítódása alapjellegzetességének tetszik. Családalapítása mindenesetre önálló egzisztencia megteremtésére kényszerítette, s inkább előbb, mint utóbb, állást is kellett vállalnia. Erről, nagyon szűkszavúan, unokabátyja csak ennyit írt: „1926-ban a Nemzeti Újsághoz juttatja be a Központi Sajtóvállalat igazgatója, Berkes Róbert, a keszthelyi főgimnázium igazgatójának, Berkes Ottónak fivére." (Szalai 1965: 477.) A dolog pikantériája nyilvánvaló. A Nemzeti Újság jellegzetes kurzuslap volt, az ellenforradalom szülötte, s jobboldali, „kereszténynemzeti" orientációja élesen szemben állt mindazzal, amit a szociáldemokrata párti tagság jelentett. Lakatos, aki - állítólag - 1919-ben május elsejét ünnepelt, majd augusztusban a lovasrendőrökkel nézett farkasszemet a Lánchídon, ebben az állásában hajdani önmagával került szembe. Hogy mi volt a feladata a Nemzeti Újságnál, nem tudjuk. Föltehetően a névtelenségben maradó újságírói kulimunkából kellett kivennie a részét. De akárhogy volt, a kurzuslapnál vállalt munka 97
