Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 2. szám - Füzi László: Az idő keresése
Vekerdi Lászlót legtöbben a tudásáért, az általa megszerzett és állandóan készenlétben tartott ismeretanyagáért tisztelték, ő megérezte benne a szellemi és emberi azonosulást mindazokkal, akiket becsült és szeretett. Indulatai, érzelmei, a szeretetre és a gyűlöletre is gondol ennek kapcsán, az előadásai során törtek a felszínre (a gyűlölet nem jó kifejezés, de mást nem tud mondani helyette). Minden szereplésére alaposan felkészült, alaposan átgondolhatta, mit és hogyan fog mondani, talán azt is, hogy mi hogyan mondható el. Előadásaival hatni akart, ezért engedhette érvényesülni az érzelmeit, szabadsága, megteremtett szabadsága ekkor érvényesült a legteljesebben. Egyedül a gondolat súlya, tisztasága foglalkoztatta, minden más szempontot félretett. Az, amit mondott, mégiscsak ott, a szemük előtt, a fülük hallatára született meg, a felkészülés csak az alapját jelentette mindannak, amit elmondott. 15. Attól fél, hogy a kritikai értelmiségi ember típusa eltűnik majd a társadalomból. Valamikor, a szocializmus ős-szakasza után, de mindenképpen a véres szakasz után, a hatalommal annak a világnak a kultúrát, ismeretterjesztést és minden mást a maga szolgálatába állító törekvése fogadtathatta el ezt a társadalmi, de időnként politikai kérdésekbe is beleszóló típust. Nem felejthető, hogy a hatvanas évektől az irodalom közéletisége is ezen az alapon nyugodott, s az sem, hogy az irodalmi, de nem csupán az irodalmi, hanem a társadalmi-szociológiai érdeklődésű folyóiratok, közülük a Valóságot említi itt meg, létezésük legitimációját a szakmaiságukon túl ezt a helyzetet tudomásul véve, szinte ezt kihasználva teremtették meg. Logikai alapon szükségszerűnek tűnt, s számos esetben indokolt volt a jelenséggel szembeni ún. ellentámadás, nyilvánvalóan az egyre erősebb szakmaiságot hangsúlyozva. Ha jól emlékszik, az írói mesterség kapcsán még az Illyés Gyula által használt, a vízügyi szakemberre utaló kifejezés is előkerült akkor, amikor az író és az irodalom szakmához visszahajló feladatairól volt szó. O maga is elfogadja, mintegy alapvető feltételként, a szakmaiság korhoz kötött elvárásainak való megfelelést, ugyanakkor látja azt is, hogy a távlatosabb összefüggések ismeretének hiánya miképpen teszi kiszolgáltatottá, egyben pedig manipulálhatóvá, mások által felhasználhatóvá a legjobb szándékú szakembereket is. Ennél már csak az a rosszabb, ha az ún. szakemberek próbálják meg manipulálni a társadalmat. Kimondja, a nagy tudású, több szakterületen is otthonosan mozgó, és a társadalmi jelenségekre odafigyelő kritikai értelmiségiek eltűnése a társadalmi kohézió megvalósulását fenyegeti. Mintha a vélemények kifejtéséhez szükséges terek, a valóságos és a mesterséges terek is eltűnőben lennének. A jelzett hiánnyal szemben nem elegendő a modern technika által megteremtett terekre utalni, mivel ő a társadalmi súllyal és érvénnyel bíró terek hiányára gondolt. Ha kitekint ebből a könyvből, s körülnéz az általa megtapasztalható világban, akkor arra gondol, hogy a mai magyar társadalom hiányai alapvetően a szerves fejlődés és a 69
