Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 2. szám - Kabdebó Lóránt: A látható mindenségben élni: A 85 éves Juhász Ferenc költészetéről
mely átfedi az egész földet? 1967-ben A költészet és a jövő témájú meditációban ezt írja: „Fölrajzoltam én üszkös és kormos és parázs-sistergő szavaimmal, / véres vérző hajakkal és még-lüktető velővel, bőrhártyás embercsontszilánkokkal / és szőrökkel teleragadt szavaimmal a Jövő Rémülettérképét a Jelenre." De a tudat logikája ennél (az egyetemes lét szempontjából) formális határnál nem állhatott meg. A föld teljes pusztulásának, ember nélkülivé válásának előbb csak egy mítoszát gondolta át, egy még emberrel teljes, átmeneti pillanatot, a nem földön maradó, a tűz pusztította földet elsirató, új életet ki-tudja-fakasztható kozmikus Noé mítoszát, hogy azután visszatérjen a tudat Rémület-térképén az ember utáni földre, az élet logikáját elvesztett világba (Gyermekdalok). Sőt, túl ezen: egy kietlen túlvilágba. Mert ebbe a sorba idézem Juhász Ferenc egy kevéssé ismert hosszú költeményét, versbéli elmélkedését: Mérgezett Mennyország a címe, az 1991-es Új írás januári számában jelent meg. Mintha az évszázadot kezdő Gottfried Benn-versre felelne vissza: Férj és feleség átmegy a rákbarakon (1912). Halott anyja emlékének felidézésével végiggondol egy görbetükörként visszagrimaszoló öröklétet. A Juhász Ferenc-értelmezés ezt a kétségbeesett önpusztítást sokáig csakis a politikához kötötten magyarázta. Igaz, hogy A tékozló ország nélkül talán '56 forradalma se lenne, utóbb pedig a „bomba" árnyékában a világ létezésének egyik legizgatottabb védelmezőjét ünnepelhettük költészetében. És amikor nemzedéktársainak hullását siratta, benne formálódott a nemzeti „bárd", aki emléket állít az elhullottaknak. De mindez jobbára csak „irodalomtörténeti" érték maradna mára. Akik csak a politikus költőt látták benne, hamar leírták a század végére. De éppen a Mérgezett Mennyország egy másik Juhász Ferencre hívhatja fel a figyelmet. Arra, aki kezdetektől már benne élt, aki annyira rossznak látja a világot, hogy menekülne annak ismétlődésétől, akárha a túlvilági lét megtagadása árán is. Arra kérdez rá ebben a nagyon elkeseredett költeményben, amelyet minden egyes pillanatában, minden sorával, felvillanásával tagadott élete során. Ha ugyanis elfogadom, hogy rossz dolog ebben a világban élni, akkor a fantáziám nem tudja felszabadítani önmagát, és egy másik „rózsakert" túlvilágot vizionálni. Maradjon a lecsupaszodott csontváz, a föld pusztulása, a világ eltűnése. A létállapot a Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb. Vagy még annál is nehezebb. Mintha Dante poklának leghidegebb fagya várna az egyedül maradó emberre mindörökké. Nem csak büntetésül, de végállapotul. Az élet szellemtelenedése. * * * De kérdezem én, és kérdezi Juhász Ferenc egész költészete, hogy csakis ez a racionális, magunk megszenvedte, magunk kérdezgette öröklét várhat-e a világra? Miként felsorolt elődeinél is, Juhász Ferenc minden sorában ott van a mindezt ellenző kérdés: avagy van más - akárha rejtekút - ellenében? Eliot pokolcellákba vetett bábképzeteiben vigaszként felizzik a rózsakép, a katedrálisok világosságot adó fényforrása, „az alkonyi halálország / örök csillaga / és százlevelü rózsája / egyedüli reménye / az üreseknek.” Az éjmélyi utazásban felvillanhat-e a világ világosságát sugárzó oximoron a létezés harmonikus voltának formájára utalva? És Juhász Ferenc ebből a pokol túlvilágból is vissza tud térni. Pályája során, minden időben. A szivárványszínű cethal, a Fekete páva, a Mérgezett Mennyország 10
