Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 2. szám - Kabdebó Lóránt: A látható mindenségben élni: A 85 éves Juhász Ferenc költészetéről

az ittlét rosszasága. Az a „Fekete Saskirály", amely minden emberben benne él, és legjobb pillanatait is képes megrontani. Ezzel kell állandó küzdelemben élni, ezzel szembeszállani is lehet. És ez Juhász Ferenc költészetének a lényege. Juhász az elveszthető paradicsomot rajzolta meg, az elveszettség állapotában. És e keserű művekkel szemben ott a nagy életrajzi látomás, a Halott feketerigó és a csodálatos pszichológiai önmarcangoló szétszedése és összerakása az embernek, a Fekete Saskirály, a tragic joyt a derű oldalára billentő világirodalmi poéma, és legutóbb megjelent kötete, A Pegazus istállói, mely éppen az emberi létezés bensőségességét mutatja fel diadallal. Benne a címadó verssel, A Pegazus istállói avagy Oda a szemetesekhez groteszk ellenanyagból épülő ember- és századlátomásával, mely visszafelesel A tékozló ország és a Mérgezett Mennyország ijesztő túlvilágképére. És egyben visszamenőlegesen is új távlatokba helyezi a kétség- beesés valahai remekeit, felmutatva bennük is a létezés alakulásának gyönyört fürkésző figyelmét.

Mint Milton Istene, fájdalommal látja előre annak eljövetelét, amit ő nem akar, amit károsnak érez magára a rosszul választó emberre nézve is. Szép lehetőségek keserves bukásai peregnek a költőben. Ugyanakkor benne él ebben a költői előrelátásban az emberi szabad akarat perspektívája is: az egyes ember önmagát felemelő ereje, az ember életre tervezettsége. Fia a történelmében pusztulást vonzott is az emberiség, az ember személyes létezésében képes ennek a létezésnek a gyönyörét átélni. Nem menekülésként, hanem éppen hogy önmaga értékének tudatosításával, miként a Naphimnuszt idéző Szent Ferenc-i gondolatban ez a gyönyörködés az isteni alkotás feletti öröm befogadása és visszasugárzása Teremtőjének.

És ezzel eljutottam Juhász Ferenc valóban világirodalmian egyéni formátumához. Költészete személyesen szörnyűséges adottságához: látni belülről mindent, ami benne és körülötte történik. Juhász Ferenc ennek a képességnek világirodalmi méretű zsenije. Látja, és szavakkal meg is idézi mindazt, amit az ember önmagában megél, szenved, élvez, gyönyörittasan átél, veszettségtudattal megszenved - miként az életét megélő ember, és ahogy az egészségéért aggódó másik ember, az egészségéért felelősséget vállaló orvos. De leírhatóan látja a világmindenséget, életre kelthetőbben, mint a legjobb csillagászok. És el tudja képzelni ugyanennek a mindenségnek a még talán fel sem fedezett picinységeit, jobban, mint bármelyik fizikus. És rácsodál - leírható szavakkal is formálva - a biológiai organizmusokra, pontosabban talán, mint az annak tanulmányozására szakosodott biológus. És még egy „kiegészítő" adottság: képes átélni az egyes ember külön csak-rá-szabott megpróbáltatásait és a történelemnek az egész emberiséget megszenvedtető veszélyeztetettségét. Sokszor elgondolom: hogyan lehet ilyen terheltséggel természetes emberi életet élni. Mert Juhász Ferenc ennyi „látás" súlya alatt nem összeroskad, nem széthullik, hanem egészséges személyiségként éli meg ezt a számára adódó csodás lehetőséget. Bizonyság rá a most ünneplésre kerülő 85 éves életkor.

Juhász Ferenc élete mintha a világmindenség egészét példázná számomra. A „Halál-Kastély minden szobájában / tiszta szerelemmel eltűnődve" állva, végességével, szenvedésével, állandó alakulásával nemcsak a megpróbáltatások

11