Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Vári Attila: Damaszkuszi fordulat
A járvány múltával még hivatkozási alapja sem volt, nem kiáltathatta volna rendelete kihirdetése után azt, amit korábban, „ezen intézkedés érvényét veszti a ragályos nyavalya elmúltával". A város kapui pedig megnyíltak, és jöttek mindazok, akiket előre láttak. Igricek és késdobálók, lócsiszárok és indián zenészek a gyarmatokról, de ami az érsek számára a legfontosabb volt azokban a hónapokban, a Szent Inkvizíció elküldte legjobb kémeit. Hangjukat vesztett heréitek voltak a titkosügynökök, akik valaha gyönyörű szoprán énekükkel szórakoztatták Oszentségét, a pápát, és akik most mosónőnek, szárazdajkának, bábaasszonynak öltözve ajánlották szolgálataikat azoknál a házaknál, ahol Clementinus érsek értesülései szerint a legeslegbiztosabban is paráznaságra hajlamos özvegyek laktak. Hiába egészült ki a kémek serege sasszemű öreg apácákkal, mert alig kilenc hónappal a kapuk megnyitása után születni kezdtek a gyermekek. Éltesebb korú öregeket, asszonyokat megleső kamaszokat vallatott az inkvizíció, mindhiába. Aztán felfigyeltek a különös, véletlennek nem nevezhető egyezésre, mert a heti rendszerességgel megszületett gyermekek mind egyformák voltak, és így csak abban lehetett biztos az érsek, hogy ugyanattól az apától fogantak. A fiúk és lányok is kék szeműek, mindannyian ártatlanul szőkének születtek, márpedig a fejedelemség lakói többnyire hollófeketék, kreol bőrűek voltak, s az első szülés után öt hónappal, amikor éppen a századik csecsemőt keresztelték, az érsek azt írta a pápának, hogy vagy csoda történik, vagy pedig olyan titkok lappangnak a városban, amelyek meghaladják az emberi képzelőerőt. Vallatóra fogták a pástétomkészítőt, aki mindenik házban megfordult, ahol gyermek született, és aki azért került gyanúba, mert vörhenyes volt a haja. Hiába tették fel keresztkérdéseiket az inkvizítorok, mert tanúk százai bizonyították, hogy mindenhová magával vitte feleségét, egyszerűen azért, mert valaha rossz tréfából, bor helyett marólúgot öntöttek neki, s hiába köpte ki azonnal az italt, mert soha többé nem érezte az ízeket. Az asszonya, aki ismerte mesterségük minden fogását, a szemre adagolt fűszerek bekeverése után, előkóstolóként, adott szabad utat férjének a munka befejezéséhez. Az asszonnyal nem lehetett beszélni sem. Nekiment a férjét gyanúba fogó abbénak, még az érsek testőrei sem bírtak vele, mert olyan erős volt, hogy fel tudta emelni az edényeiket, kellékeiket és fűszereiket szállító szekér hátsó felét is, ha sárba ragadtak. Markotányos volt a hosszú háborúk alatt, nem félt a berúgott zsoldosoktól sem, akikre főzött, akiket kidobott sátrából, ha részegen szemtelen- kedtek vele, vagy ha pénzük fogytán, hitelben akartak inni. A férjét imádta, féltékenyen őrizte, nem férfias képességei miatt, hanem azért, mert országok tucatjait bejárva tudta, hogy az ő pástétomai a legjobbak a világon, s ezt az aranyat érő embert nem engedte volna elcsábíttatni. Az érsek, akinek volt némi elképzelése a fogantatásról, de nője nem volt soha, úgy képzelte, hogy azok lehetnek gyanúsak, akik legalább hetente megfordulnak egy-egy háznál. Alkimista atyamesterétől, aki megpróbálta utánozni a teremtést, és ember vegyi úton történő létrehozásával, a homunculusszal foglalkozott, azt 19
