Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 2. szám - Kabdebó Lóránt: A látható mindenségben élni: A 85 éves Juhász Ferenc költészetéről
egészében. Költészete ekként válik a huszadik századi világirodalom legteljesebb értékeit összefogó képzeletbeli antológia kiemelt szereplőjévé. Mindig minden mindegyik alkotásában benne létezik, idővel csak az arányok váltakoznak. * * * Ha a klasszikus költő pályájára tekintek, mostanra ezt a csodás egyensúlyozást emelhetem ki, boldogan követve az ember helyét önmagában és a világ egészében kereső szenvedő-szerető, boldogtalan-boldog hányódásait a létezés hullámzásában-alakulásában. Mégis ennek az összefüggésnek az ismeretében fel kell figyelnem a pálya kettős osztatúságára is. A korábban a szenvedést érzékelő résztvevő mindinkább kifúrja magát a kínlódás burkából, hogy dia- dallal-szerelemmel tekinthesse a maga sorsát és létezését a teremtés metafizikájában. Mikor kezdődik új korszak egy költői pályán? A kortárs rendszerint utólag figyel fel rá. Amikor 1984-ben megjelent A boldogság című kötet, szinte alig üdvözölte a kritika. Pedig micsoda jósló fájásokkal volt telített! Az előző évben szemlét tartott eddigi költészetén Juhász Ferenc, a válogatás címe: Remény a halálig. Benne és általa élete infernóját úgy élte újra, hogy az már új költői világ felé mutasson: a halottak országából kilátást nyisson. „A csontváznak a földben már nincs reménye... Az embernélküli természet a betöltődő törvény. A remény egyedül az emberé. Mert a remény: erkölcs. Mert erkölcse csak az embernek lehet. Döntése is az életre, halálra... Mert szolgálat a költészet is, mi lenne más: az ember felnőtt bizalma a megmaradásban." Csakhogy addig: mindez remény volt, a halál-világ ellenében kimondott akarat. A költő a „halottak királya" volt még, de bizakodó hitszavai már ellenpontozták költészetének elementáris halálvízióit. Pontosan fogalmazott a válogatáskor: etikai teljesítmény lehetett csak mindaddig a hit szavainak megfogalmazása. Ezt az etikai jellegű bizakodást esztétikailag is hitelesítette a művek kompozíciójában, csakhogy a poézis ereje másutt tartotta fogva. Amit poétikailag hitelesen bontott ki: az a „tékozló ország" és a „szivárványszínű cethal". Történelemben is, létbölcseletben is: a tékozlás és halál. Ennek a küzdelemnek záróverse a hosszúcímű Latinovits-sirató, amely majd évtizedig a Juhász-költészet záróversének is látszott. Benne magát az etikai küzdelmet éli át poétikailag: a meghalás, az elnémulás, „a többi néma csend" költői-művészi pillanatában, amelyet oly halálok reprezentáltak, mint a Pilinszkyé, Nagy Lászlóé, Jékely Zoltáné, Kormos Istváné, Kondor Béláé, Latinovitsé, Huszáriké, és olyan hosszú ideig fojtódott költői hallgatások, más műfajra váltások, mint a Vas Istváné, Nemes Nagy Ágnesé, Szabó Magdáé. Juhász Ferenc vállalta a halottvivő szerepét, az akár hallgatva is élni nehezebb sors-kimondását. Hárman kezdtek akkor vitát a csenddel: izgatott fájdalmas, szinte hisztérikus élni akarással Ágh István a Harangszó a tengerészért című oratóriumával; a csend ijesztő világának megidézésével, kiáltó versciklusával, a Leszállás az éjszakába cíművel Lakatos István; és klasszikusok költői képeire emlékeztető fenségességű búcsúztató képpel Juhász Ferenc, a Latinovits-sirató zárásában. Ebből a Fortinbras-szerepből kellett kitépnie magát a költőnek. De lehetséges-e a történelem ellenére alakítani nagy költészetet? Lehetséges-e a boldogságot 7
