Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - Mohai V. Lajos: A kanizsai Hidegház
Az uraság, szorongató egyedüllétében, maga tárta ki az istálló ajtaját, és az egyik félreeső zugban sietős mozdulatokkal nyergelte meg a legjobb lovát. Fölpattant rá, és egyetlen lendítéssel megrántotta a kantárt. Szemével méregetni kezdte a távolságot, noha már ezerszer látta, de most olyan kihalt volt az út előtte, mint korábban még soha. Egy nagy szisszenéssel nekirugaszkodott a távnak, belekapott az imbolygó fénybe, de hiába, már semmi sem állíthatta meg. El innen! Innen el! Az esteledő Égbolt apró, éles és hegyes villámlással figyelmeztet a viharra. A diófák lombkoronájába szorult tömör levegő a környezetből kiütköző első alkalmas jel a vihar közeledtére. Szabad szemmel szinte alig láthatóan fölkorbá- csolódik az Ég alja, vörösen és sárgán megtöredezik. Kis reccsenések hallatszanak kőhajításnyi távolságból, mintha a szomszédos udvarok mélyén deszkaajtókat nyitogatna valaki. Szögletes hangok ezek. Kilépek lassan az eresz alól. Bőrömet maró fájdalommal kezdi szúrni és égetni a tűszerűén lezúduló hirtelen eső, mégsem érzem ellenségesnek a külvilágot. Elhatározásomon nem változtatok. Kifogásokat sem emelek. Azzal amúgy sem jutnék semmire: a vihar természeti adottsága a környezetemnek, ahol élek. Amikor a zápor lefut a környékről, az elcsituló és fokozatosan megnyugvó tájon szétterül valami erőlködés nélküli mélabú. Ez kísért álmomban is. Nem hűl ki végleg a csillagok forrósága, csak elveszti színét. Hazatérések Mikor feltarthatatlan volt az élet áradása, és a világ Egyetlen Kertben szökött föl az Égig, belehallgatva az éden zenéjébe, meglesve a lábujjhegyen ágaskodó mesék tündéreit, a bodzabokor alatt csodás szívdobbanás volt minden. Vajon ez az önfeledt, színeivel vakító jelenés, sohase múló gyermekkori útra- való meddig lehet még az enyém? A délután kisimított selyme alatt megülő pára szemérmesen eltakarta a kertek nyitott sebeit, a kikapált, üres virágágyásokat és az őszi égetések utolsó nyomait. Pörkszagot árasztott magából a föld, oldalra az istállók falának bontástörmeléke púposodott a drótkerítés mellett; a mállott téglákat, ahogy az izmos karok odatalicskázták őket, egymásra burogatták. Egy-egy nagyobb tömbből elgörbült vasrudak meredtek hegyesen a levegőbe; lépcsők letörött darabjai csillantak meg síkosán a reggeli harmat maradékától. A betondarabok közeibe deszkák forgácsai szorultak, mint valami vaskerítés kiálló tüskéi. Bámulva nézte a rombolást, akinek arra vitt az útja. A nyári konyha meszes falának támasztva foghíjas ülőke csúfoskodott az eresz alatt, mellette ócska, behorpadt bádogvödör, amelyet nem is oly rég még az állatok itatására használtak. A vödör fülét, hogy erősebb tartása legyen, és jobban kézre álljon, kék műanyag huzallal tekercselték körbe. Sodronyos vaságy rozsdá14
