Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 11. szám - Mohai V. Lajos: A kanizsai Hidegház

sodott az elfeketedett ajtófélfa tövében. Rajta kiselejtezett matracbélés; évtizedes penésznyom virágzott a csíkos huzaton. A hirtelen eleredő eső kopogni kezdett a köves verandán, és sűrű szálaival elmosta a színeket. Minden életlenné változott, mintha egy légypiszkos ablak mögül látszana messziről, egy homályba vesző kapuboltozat alól, vagy valahon­nan egy eltakart zugból, mely védelmet nyújt valaki vagy valami elől. Mely összezsugorítana mindent úgy, hogy onnan nem is látszanék. Hová tűntek a Belsped-istállók kapui, amelyek elnyelték a nappali fényeket, hol maradt el a faltövekből kikapaszkodó lapulevelek poros szomorúsága? Hol marad? Hol maradnak a fuvaroslovak hajnali horkantásai, amikor álmosan nekilódultak az útnak, hogy kiszolgálják a város mohó igényeit? Hová merül el a jegenyék imbolygó árnyjátéka, ha majd kivágják őket, és tüzelő lesz belőlük? A dróthálós nyíláson, a pinceboltozat rekeszei alatt, egy deszkákkal megma­gasított, elkerített sarokba - onnan lehetett a nyerstéglákra támaszkodva az Ég madarait és a felhők vándorló hegyeit félrebiccentett fejjel kémlelni - döntötték be a szénszállítók a rakományukat. Minden erejüket összeszedték az irdatlan munkához. A kicsinyke szünetekben sistergő káromkodás és piszkos beszéd törte meg a szívlapátok dörejét. Az erőlködéstől a fogak összecsikordultak, hogy az inas hátak és a fölhólyagosodott tenyerek legyőzzék a durva terhet. Aztán, ahogy vesszőkosaraikat odacsapták a kövezet pereméhez, Égbe csattanó kor­bácsütések hallatszottak. A fölszálló szénpor vastagon rátapadt az izzadt fejekre és a meztelen felsőtestekre. Sebek nyomai sötétlettek mindegyre a bőr mélyen bevésődött barázdáiban. Égővörös hegek. A közelükben álltam, de ennek nem mutattam jelét. Az Égen az évszak horzsolásaival korhad a délután. A köves veranda fölött egy-egy eltévedt Napszilánk még fakószürkén elidőz. Évődik az idővel. Messzire innen alkalmi madárcsapat húz el, a szárnyak mintha ide-oda lökdösnék a fel­hőket. A kertek aljáról, az esőtől megdagadt deszkakerítések mögül foszlós sza­lagban száll föl a füst: égetik az összegereblyézett faleveleket. A keserű szagba valahonnan fűrészpor illata keveredik. A szürke lassanként celofánosan ráheged mindenre. Pár lépésnyire a kerti csaptól az otthagyott bútorok kiszolgáltatva a hideg levegő érintésének. A hátsóudvarok mélyét kísérteties magány üli meg. Az elformátlanodott gyü­mölcstestek körül a szürke mintha veszítene még maradék erejéből is. A körte­csonkokat kukacok rágják. Olyannyira kísértetiessé vált a halott gyümölcsök terhe a szélfútta fűben, hogy a helyet a Kutyák is messze elkerülték. A távolban már nincs mire fölfigyelni; a gerendákkal megtámasztott istállók falára az ősz kopasz fénye tömörül. De nem fény ez már, csak kialvó homály, bármennyire igyekszem is. Későn érkeztél; nem közömbös neked, hogy épp most járt itt, sápadtan, gyű­rötten, törődötten. Ősszel nem marad sokáig egy helyben, nem időzik sokáig sehol, mert csábítják a sötét, határtalan földek; van bennük valami varjúszerű, érezni tudod majd te is, ha mindenáron látni akarod őt. 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom