Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Alföldy Jenő: Irodalmunk végvára Délvidéken
és számos versére, versciklusára. A széles látókörű, ugyancsak igazi européernek nevezhető, Pozsonyba költözött Kázmér Ernő hűséges szerzője maradt a folyóiratnak. így is hallatlan erőfeszítésekre volt szüksége a betegeskedő Szentelekynek és utódainak, hogy tartósan működővé tegyék a folyóiratot. Pintér Lajos 1977-ben, még egyetemistaként írta művét (Czine Mihály tanári irányításával), és ekkor bajosan térhetett ki arra, hogy a különösen „tevékeny" jugoszláviai titkosrendőrség milyen éberen őrködött a magyarság szellemi élete fölött. A találékonyság és életrevalóság azonban nem hiányzott a maradék vajdasági magyar értelmiségből. Szentelekynek és főszerkesztő utódainak, Szirmai Károlynak, Herceg Jánosnak s munkatársaiknak (például Csuka Zoltánnak, Radó Imrének, vagy a folyóirattal mecénáskodó Kende Ferencnek) sikerült rávenniük sok anyaországi, erdélyi és felvidéki magyar írót arra, hogy a folyóiratban közölt műveikkel és a Kalangyáról más régiókban s az anyaországban adott ismertetőikkel növeljék a fórum népszerűségét és elismertségét. Aprily Lajostól, Tamási Árontól Szabó Lőrincig, Radnóti Miklósig széles skálája mutatható ki azon íróinknak, akik külső munkatársként részt vettek a fórum üzemeltetésében, jó hírének növelésében. Legkövetkezetesebben a Tanút 1933-ban elindító Németh László szállított szellemi muníciót a folyóiratba. Eszmei segítsége igen becsesnek mondható. Szükség is volt erre. A rokonszenves írói és emberi arculatú, sajnálatosan rövid életű Szenteleky Koméinak sokáig inkább a jó szándéka és szervezői aktivitása érvényesült a folyóirat elindítása előtti és alatti években, mint programalkotó elképzelése: koncepcióját nem tudta markánsan körvonalazni. Az ő szóhasználatában a „couleur locale" és a „genius loci" írói kifejezése volt a legfőbb cél, minél artisztikusabb és humánusabb ember- és tájábrázolással. Ez többnyire még messze állt a Kalangyával csaknem egy időben induló anyaországi és erdélyi népi mozgalom leleplező erejű szociográfiaírói hullámától csakúgy, mint az Ady-féle „magyar, oláh és szláv bánat" közös kifejezésének örökségétől. O is szívesen helyt adott a horvát, szerb, szlovén irodalom fordítóinak, és távol állt a nacionalizmus propagandisztikus irodalmától, de a régió kultúrájának tudatos szervezésében rászorult a nagy távlatokban gondolkodó és a birodalmi kultúra-politika különböző formáinak ellenálló, mindenben az értékeset és maradandót kereső Németh László tanácsaira, s a babitsi, móriczi Nyugat értékeit is szerette volna követni a helyi tehetségek felkutatásával. De a Kalangya inkább a Bartha Miklós-társaság szolidabb ágához állt közel, mint a Márciusi Frontot előkészítő, markánsan kritikai nép- és társadalomábrázoláshoz. A régió tehetségeinek összegyűjtésében így is nagy érdemeket szerzett Szenteleky. Eszmei összetartó erőnek viszont a hely szellemének érzékeltetése kevés. A levelezésben, kéziratküldésben és a Tanúban elkezdett szemlézésével főként Németh Lászlónak köszönhetett sokat Szenteleky, és főként Szirmai, s amennyire lehetett - az egyre zordabb háborús körülmények ellenére - Herceg János is, aki a Kalangya megszűntével, 1945 után a Hídnál folytatta irodalomszervezői tevékenységét. Jórészt Németh Lászlónak köszönhető, hogy a déli régió egyik fő orgánuma nem a taine-i miliőelméletnek megfeleltetett vagy a puszta szórakoztatásra szánt provinciális fórumok számát gyarapította, hanem a kortárs délszláv irodalom humanistáival együttműködő, saját karakterű, az egyetemes magyar kultúrával egybeolvadó tényezővé vált, amíg tehette. A folyóirat a második világháború éveiben is megtartotta függetlenségét a fasiszta barbárságtól, de ez mégis a hanyatlás ideje volt, érthetően: a legnyersebb létkérdések túlharsogták, túldörögték a költészet, az elbeszélés, a gondolkodás és az írói tiltakozás szavait. Pintér Lajos sorra említi a Délvidék irodalmának jelességeit. A folyóiratot szerkesztő, s már említett írókon kívül olyanokat, mint Majthényi Mihály, Dudás Kálmán, Gál László, Börcsök Erzsébet, Kristály István, Cziráky Imre, Csépe Imre például. Érdemes megjegyezni nevüket, mert egy olyan tág tájegységnek, mint a Délvidék, nem arra van szüksége elsősorban, hogy egy „kisebb Nyugatot" vagy egy „délvidéki Kelet Népét" valósítson meg. Nincs szomorúbb, mint amikor egy regionális helyzetű orgánum a centrumban működő írók „maradék" műveinek lerakatává lesz, s beéri azzal, hogy gyönge másolása legyen a főváros szellemi központjában kialakult, sikeres fórumoknak. El kell ismerni: szükség van arra, hogy „nagy nevek" nagy műveivel is ki-kirukkoljon, éreztetve, hogy a szellemi élet vezetői megbecsülik a folyóiratot, mely nem nyugszik bele a peremiét reménytelenségébe, de a legtöbb, amit tehet, az, hogy saját, lehetőleg helyi, vagy másutt otthonra nem találó tehetségeket fedez föl, támogat és enged kibontakozni. A Kalangya szerzőgárdája egy-egy vers- vagy novellaantológiában is megmutatta 111
