Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Alföldy Jenő: Irodalmunk végvára Délvidéken
Alföldi/ Jenő Irodalmunk végvára Délvidéken Pintér Lajos: „Gyújtsd a termést kalangyába" A Kalangya története (1932-1944) A trianoni döntéssel szétdarabolt, magyarok lakta területek közül nem tudnék választani abból a meggondolásból, hogy melyiknek az elkanyarítása fáj legjobban. Trianon - maga a fájdalom: egyetértek Illyés Gyulával abban, hogy magyar az, akinek Trianon fáj. Erdély a legnagyobb hiány, lélekszámban is. Ott született apám, nosztalgiám „határtalan" - és mégis: a Délvidékhez még különösebb érzelmek fűznek, mert az iránta való fájdalomba szégyen vegyül. Egyrészt a jugoszlávokkal kötött megnemtámadási szerződés felrúgása és Teleki Pál öngyilkossága, másrészt az Újvidéki mészárlás miatt - igen, akkor is, ha a szerbek irgalmatlan bosszúja hússzoros volt. S ezzel még nincs vége: a „láncos kutyázás" és a szerb határ elaknásítása moszkvai függőségünk egyik legundorítóbb marionett-megnyilvánulása volt. Igaz, hogy Tito is zsarnok, de legalább a jugoszlávok „saját diktátoraként" (nem úgy, mint nálunk a Moszkvából zsinóron mozgatott Rákosi és Kádár), és nem mellékes, hogy (Nagy Imre előtt) Tito (és az őt demokratikus gondolkodásával sokszorosan meghaladó Gyilasz) szakított elsőként Sztálinnal a közép-európai országok közül. 1956 végén, 57 elején számos magyar menekült a déli határon át kapott utat Nyugat felé, ezt sem felejtem el. Meg azt sem, hogy az 1988 előtti években, évtizedekben a vajdasági kiadók jóvoltából sok olyan, Magyarországon keletkezett írás jelent meg, amely itthon nem láthatott napvilágot. Szomszédjaink közül a déliekre gondolok a legtöbb rokonszenvvel, miközben, ha rajtam állna, a többivel is sürgetném a megbékélést, és mindenféle sovinizmust eltörölnék. Pintér Lajos költő most egy olyan könyvvel állt elő, amely a két világháború közötti Jugoszlávia egyik legfontosabb magyar kulturális fórumának, az 1932-től 1944-ig működő Kalangyának a történetét mutatja be. Elemzése jól világítja meg azt a tényt, hogy a három nagy elszakított terület (az egyszerűség kedvéért: Észak, Kelet és Dél) közül a délvidéken szerveződött meg legnehezebben elszakított hazánkfiainak irodalma. (Kárpát-Ukrajna akkor még Csehszlovákiához tartozott, ezért azt is „Északhoz" sorolom.) A főként Szenteleky Kornél író és költő által már a húszas évek óta előkészített és 1932-ben megvalósított - s 1933-ban bekövetkezett haláláig szerkesztett - folyóirat mellől hiányoztak az olyan patinás irodalmi múltú szellemi központok, mint amilyeneket a csonka országon kívül Erdély és a Felvidék mondhatott magáénak. (A radikálisan baloldali, máig is élő, bár a történelem változásainak sokszorosan kitett Híddal 1934-től 1944-ig párhuzamosan működött a Kalangya.) A két háború közötti kultúra viszonylagos szegénysége sok mindenre visszavezethető, a legtovább ott fennálló török hódoltságtól egészen odáig, hogy a Monarchia idején a déli régiónak főként Szeged és Pécs volt a szellemi központja, s ezektől elszakadt a „határrendezés" miatt. Újvidéknek, Szabadkának vagy Eszéknek önmagában nem volt olyan összetartó szellemi ereje, mint Erdélyben Kolozsvárnak, Marosvásárhelynek és még néhány nagyobb városnak, Szlovákiában Kassának vagy Komáromnak. A délvidék kulturális múltja - a horvátoknak is, nekünk is nagy költőt adó Zrínyiek óta - nem olyan gazdag, mint például Erdélyé s a Partiumé. A szabadkai, újvidéki és más jugoszláviai településekről a legnagyobb tehetségek - Kosztolányival az élen - szinte menekülésszerűen távoztak Budapestre, hogy képességeiknek megfelelő fórumokat találjanak, vagy éppen teremtsenek maguknak. Igaz: a délvidékről elszármazott írók nem lettek hűtlenek szülőföldjükhöz. Emlékezzünk csak Kosztolányi Aranysárkányának ide vonatkozó, szerzői önvallomásnak tekinthető részletére 110
