Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Novák László Ferenc: A magyar településrendszer hungarikuma
gyengesége miatt erősödhetett meg Kecskeméten és Nagykőrösön a XVII. század második felétől, Cegléden pedig - a Clarissa-apácarend, majd a vallásalapítványi uradalom földesúri fennhatósága miatt -, kirekedtek a hatalomból. Itt továbbra is jelentéktelen társadalmi tényező maradt az armalista nemesség, hasonlóan a jászkun és hajdú mezővárosokhoz.15 A mezőváros mezőgazdasági jellegéből fakadóan a nagyszámú szolga, béres és pásztor társadalmi réteg jelentősége hangsúlyozódik a Három Városban is. A progresszív gazdálkodás, fejlett üzemszervezet túlfeszítette a kisközösségi - elsődlegesen családi, rokonsági, tehát vérségi - kereteket, szükségszerűen a bérmunkán nyugvó árutermelést helyezve előtérbe. Jól példázza mindezt a felvidéki területekről - Árva, Zólyom, Trencsén, Túróc, Gömör, Nógrád, Hont vármegyékből, sőt Lengyelországból is - érkező idénymunkások foglalkoztatása a XVIII-XIX. században, sőt a XX. század elején. A „Három Város" társadalmában jelentős erőt képviseltek a kézműiparosok, s részben a kereskedők (a XVIII. században a görögök, a XIX. század közepétől a zsidóság) rétege. A mezővárosi keretek között bizonyos mértékig a polgáriasodást képviselik és testesítik meg ők. Hogy a céhek viszonylag későn kezdtek szerveződni - a XVI. század közepétől vannak rájuk vonatkozó adatok -, az a mezővárosi jelleggel is magyarázható. Elsődlegesen azzal a ténnyel, hogy a kézműipar alárendelt szerepet játszott az agrártermelésre berendezkedett mezővárosokban az Alföldön, ellentétben más vidékekkel, ahol a kézműipar fejlődésének voltak meg a legfontosabb feltételei, így például az ipari nyersanyagokban gazdag hegyvidéki tájakon. Legtekintélyesebb kézműipari központtá vált Kecskemét, ahol olyan céhek is működtek, amelyek magukba tömörítették a másik két város mestereit is (például a borbély, kalapos, kékfestő, szappanos céh). A XIX. század közepétől kibontakozó kapitalista fejlődés hatott a Három Város társadalmának átalakulására is. A legelőfelosztás révén kiteljesedő tanyahálózatban megnövekedett az önálló (ún. farm) tanyák száma, ahol családi erővel művelték a földet, sőt részes munkára is vállalkoztak, illetve vállalniuk kellett. A telepszerű, árutermelő, nagyüzemi szőlő- és gyümölcstermesztés, borászat, úgyszintén a kertészet, megkövetelte az egyes társadalmi rétegek jelentőségének megnövekedését. Számottevő társadalmi erőt képviselt a művelt, egyesületbe tömörülő - többségükben kisnemes -, gyümölcstermesztésre, szőlészetre, kisállattenyésztésre szakosodott réteg s a kertésztársadalom. A kertkultúra felvirágoztatása a homoki tájon a kertészethez fűződik (eredetileg kertésznek nevezték a mezei kerteken, tanyákon élő bérmunkásokat, de „kertészének, kertészkedőnek hívták azokat a szegényebb sorsúakat is, akik bérelt földön, a városhoz közel eső tanyán intenzív zöldségtermesztést honosítottak meg Kecskemét és Nagykőrös határán).16 A XIX. század második felében felbomlottak a céhek. A kézművesek iparegyesületet, majd ipartestületet hoztak létre, s ezek mellett különböző egyleteket, köröket, testületeket (tűzoltóság, dalárda, színjátszó csoport stb.). Míg korábban a parasztság nem szervezkedett (a XIX. század közepén a tekintélyesebb, vagyonos részük a kaszinóba tömörült), ekkor már ők is különböző társulatokat hoztak létre (olvasókörök, gazdaegyletek, vallásos csoportok). Minőségi átalakulása jelzője e folyamat: fokozottabb igény a művelődésre és szakmai ismeretek elsajátítására - határozták meg működésüket. A társaságok, körök, egyletek létrehozásában a fejlett mezővárosok jártak elöl, így a Három Város. Erdei Ferenc az 1930-as években nem véletlenül nevezhette az „egyletek városának" Nagykőröst. 15 Novák László Ferenc, 2011. 16 V. ö. Für Lajos, 1983. 67
