Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Novák László Ferenc: A magyar településrendszer hungarikuma
A Három Város az Alföld agrárkultúrájában sajátos helyet foglal el, mind a határhasználat, mind az agrártermelés különböző ágai tekintetében. A Három Város pregnáns, jellegzetes képviselője a kötetlen, mezei kertes határhasználati rendszernek. Legkorábban XVI. századi adatok bizonyítják a mezei kertességet, de feltételezhetően - a birtokjogi tényezők s a hatámagyság alapján - korábban is meglehetett a mezei kert. A mezei kertek eredetileg a határ különböző részén szabadfoglalással kerültek a lakosok birtokába, majd később - a XVI-XVII. században - városadományként, ahol szántották és kaszálták a földet, s alkalomadtán ott tárolták a takarmányt, de téli szállásként is szolgált, ott tartották a jószágállományt. A XVIII. század végétől, a földművelés intenzívebbé válása során, fejlődött a mezei kert komplexebb üzemközponttá, tanyává. Cegléd mezei kertes határát az 1780-as években vették rendezés alá. Jóllehet a határbeli üzemközpontokat, szállásokat fel akarták számolni, de az a határ nagy kiterjedése miatt lehetetlennek bizonyult. Ennek következtében - a földesúri akaratnak megfelelően - három nyomásra osztották ki a „fertályos", „félfertályos" jobbágyok földjárandóságát a várostól északra eső területen, míg a negyedtelkeseknél nagyobb gazdák továbbra is a távoli határrészeken, dűlőkben kimért tanyaföldeket birtokolhattak. A pusztákon jellegzetes, ideiglenes jószágtartó helyek voltak a nyaralók és telelők, nevükben utalva arra, hogy ott nyáron és télen tartották az állatokat.17 A XIX. század második felében, a legelőfelosztás után teljesedett ki a tanyarendszer. A feltört legelőn épültek fel az önálló tanyák, s itt, valamint a határ hagyományosan földművelésre fogott részén működtek a mezővárosi gazdák családi üzemeltetésű tanyái, valamint a konvenciós cselédek és kertészek által lakott tanyák. A Három Város gazdasági struktúrájának legfőbb jellemzője az árutermelő jelleg, a saját, illetve családi szükségleteket meghaladó gazdálkodás produktivitása. A XIX. század derekáig az állattenyésztés volt a legfontosabb mezőgazdasági ágazat. Ennek kedvező lehetőséget biztosított a XIII-XIV. században kialakult tágas határ, valamint a XVI-XVII. századi hatalmas méreteket öltött pusztásodás. A tágas legelőterületen külterjes állattartás valósult meg. A hízott, sőremarha, ló, juh tömegesen került bécsi, észak-itáliai, morva, délnémet piacokra. A XVIII. században összeszűkült a legelő területe (a homokosodás miatt erdővel, szőlővel kellett megfékezni a legelőt veszélyeztető futóhomokot; Nagykőrös pusztáit mezeikert-tanyákra osztották fel a lakosok között), csupán Kecskemét homokpusztáin (Agasegyháza, Bugac, Monostor, Szer), mint egyedüli hasznos műveléság, virágozhatott a külterjes állattartás, a XIX. század közepi lehanyatlásig. A hanyatlással egyidejűleg lendült fel a kupeckedő kereskedelem. Főként a sertéskereskedelem virágzott, amely hizlalással párosulva, jövedelmező foglalkozás volt Cegléden és Kecskeméten a XIX. század második felében, a XX. század fordulóján. A jószágtenyésztés mellett a szőlő- és gyümölcstermesztés, valamint a zöldségkultúra jelentett specifikus, potenciális gazdasági erőt. A XVII-XVIII. században ívelt fel ez az ágazat — jóllehet a XVIII. század végi, XIX. század eleji országos méretű szőlő- és erdőtelepítés miatt torpanás állott be -, s a XIX. század második felében virágzott fel. A filoxéravész miatt az alföldi homokvidékekre helyeződött a szőlőtermesztés súlypontja, s különösen alkalmassá vált e célra a Három Város homokkal borított határa. Kecskemét vált a homoki szőlészet és borászat legfőbb központjává az Alföldön. A svájci illetőségű Weber Ede üzleti vállalkozása hívta életre a helvéciai nagyüzemi szőlőgazdaságot Ballószögön, Katonatelepen működött a hazai szőlőnemesítés kiváló egyénisége, Mathiász János. Az árutermelő gyümölcstermesztés országos központjává fejlődött a XIX. század második 17 Novák László Ferenc, 1982a. 68
