Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Tornai József: Apám
Anyám haragudott rá, soha nem tudtak kiengesztelődni, érzéseik némelykor csak hajszálnyira különböztek a gyűlölettől. Apám jó tartású, piros arcú, kis bajuszos férfi volt. Egy-két nyári-tavaszi hónap kivételével csizmát hordott, sőt paraszti, huszárkori szokásához híven még kapcát is tekert a lábfejére. Nem tudott rászokni a zoknira, különben is azt állította, jobb az az úrias, kötött rongydarabnál. Folyton dolgozott, talált magának munkát a kertben, a ház körül. Kapált, ásott, trágyázta a különben elég sovány, homokos talajt. Minden tavasszal vett két süldőt, azokat hizlalta moslékkal, ételmaradékkal, kukoricával. Előttem a kép, ahogy nagy szeretettel vakargatja a szép lassan kövéredő disznókat. Karácsony táján jött el az ő nagy napja. A böllér ledöfte a gyanútlan állatokat. Apám szalmával gondosan lepörzsölte a szőrüket. Anyám a vért eresztette jókora tálba. Sülve ettük meg a finom csemegét. Egész nap folyt a két hízó földolgozása szalonnává, kolbásszá, hússzeletekké, sonkává, üstben kisütött zsírrá. Én sajnáltam az állatokat, a ház nyitva-tárva, a kilincsek ragadtak a zsírtól. Nem maradt egyetlen meleg hely sem a házban. Ami apámnak az év legnagyobb ünnepe, nekem a legkínosabb napom volt. Bizony nem egyezett a természetünk. Ahogy egyre több kínos ellentét is kiderült köztünk az évek során. Valóságos dühöt váltott ki belőle, mikor azt látta, hogy a kerti munka vagy a favágás helyett én egyfolytában olvasok. „Könyvbül nem lehet harapnyi - kiabálta. - Elégetem a sok rohadt könyvet." Az volt a szerencsém, hogy anyám megvédett: ő büszke volt a bennem élő tudásszomjra. Meg akarta tiltani, hogy cserkészetre járjak, szerinte ott csak a napot lopjuk. A legvadabb ellenkezést a klasszikus zene hallgatása váltotta ki belőle. Egy alkalommal alig tudtam megakadályozni, hogy a falra szerelt rádiót földhöz vágja. Értettem én, hogy talán valamiféle kisebbségi érzés is dolgozik benne, s ha módom volt rá, el is kerültem az összetűzéseket. Csak hát engem nem lehetett megállítani a magam útján. Sok baja volt hát velem, de sohasem vert meg, kivéve azt az egyetlenegy pofont, melyet egy egész napos csavargásét kaptam tőle. Őt viszont azzal sújtotta a sors, hogy egyre többet kezdett inni. Anyámnak nem is egyszer kellett elküldenie érte a kocsmába. Egy alkalommal a kapuban álltunk, figyeltük, ahogy a szomszédos ivócimborájával jöttek fölfelé a dombon. Inkább dülöngélés volt az; s emlékszem anyám hangjára, amint azt mondja: „Nézd, ott jön apád mind a két oldalon!" És csakugyan. A két részeg hol az egyik, hol a másik járdán botladozott fölfelé. Néha el is estek, egymásba kapaszkodtak. Ezek voltam apám utolsó évei. Az ivás maradt, meg a magányos danolászások, de Csengődre, Szabadszállásra, Kiskőrösre már egyre ritkábban járt el. Gyorsan mutatkoztak rajta az öregedés jelei, ahogy anyámon is. Azt hiszem, akkoriban írtam ezt a verset (az utolsó három strófát): Görnyed az ól fölé szürke apám és olvas anyám eper árnya alatt. Arca a ráncok bronz hegye-völgye, csillog orrán a tört szemüveg. 12
