Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Tornai József: Apám

ni. Ruhát, cipőt, egyebet venni csak ritkán nyílt módunk. Anyám egyre többet panaszkodott, apám mind mélyebb apátiába merült. Az hiszem, szégyellte, hogy nem képes legalább olyan színvonalon ellátni a családját, mint annak előtte.

Látszólag, hangsúlyozom, csupán egy kifizetődő megoldás kínálkozott számára. Az utazás ingyenes lévén, nyilvánvalónak tűnt, hogy legjobb, ha mint más vasutasok, eljár Kiskőrösre, Csengődre vagy Szabadszállásra olcsó kadarkát venni, és itthon némi haszonnal eladni. Az első hónapokban ez a módszer be is vált, kialakult a szomszédságunkban az a vásárlókör, ahol apám el-eladhatott egy-két nagy demizsonos kadarkát. A beszerzési utakra némelykor én is elkísértem. A parasztok feleségei már az állomáson várták a jól ismert vasutasokat. Csalogattak aztán hol emez, hol amaz gazdához. Szabadon választhattunk, melyikhez megyünk. A lehető legkisebb, minél vastagabb falú pohárból kínálta az eladó a borát. Apám rendkívül ravasznak képzelte magát, s először mindig lekicsinyelte a kóstolót: „Hát ez ekkicsit savanyú, gazduram." Mire az (tudva, mire megy a játék): „Ne tessék mán ilyet mondani! Nem hiszi el, mennyit vittek el ebből a hordóból is a tegnap." így ment ez egy ideig, aztán vagy megegyeztek az árban, vagy nem. Ha nem, akkor másik házhoz állítottunk be a demizsonokkal. Nem volt nagy különbség a kadarkák között, végül egyességre jutva fizettünk, indultunk vissza az állomásra. A gazdák általában taligára rakták a bort, mindkét fél úgy érezte, túljárt a másik eszén. Otthon lassanként elfogyott az áru, ha nem, a maradékot apám itta meg a szomszédban lakó komájával.

Egyszer aztán megtörtént a baj. Dunaharasztin a szerelvény másik oldalán, a sötétben kellett leszállnunk, nehogy a vámosok meglássanak. Apám azonban hazafelé többet kóstolgatta a kadarkát, mint szokta, és sietségében nekiütötte a húszliteres demizsont a lépcsőkorlátnak. Mire lekászálódtunk a töltésről az utcára, már csak a csöpögő, kiürült vesszőfonat volt a markában. Fölemelte, rázogatta: nem volt segítség. Nincs reménytelenebb dolog egy üvegszilánkoktól csörgő demizsonroncsnál. Apám belevágta a közeli gödörbe, és legnagyobb megdöbbenésemre elkezdett sírni. Folytak a könnyei, mint előzőleg a bor. Különben is borszagú lett az egész köpenye. így botorkáltunk haza üres kézzel. Anyám rögtön megértett mindent, amint beléptünk a konyhába, és persze jött a korholás, a szidalmak, hiszen ő is el volt keseredve. Amúgy sem tetszett neki ez az egész „nagyszerű" borüzletelés.

Én azonban megértettem valamit. Apámnak nem szemrehányásra, hanem minél nagyobb együttérzésre volt szüksége. Leültem a csizmás lábához, míg az ócska fonott székben kuporgott, és csak azt hajtogatta könnyei között, hogy ő nem hibás. És én tudtam: ez az egyetlen lelki orvossága. Szorongattam a kezét, és jobb meggyőződésem ellenére százszor is azt bizonygattam: nem tehet a véletlen koccanásról, bárkivel előfordulhat, ha sebtében kell a meredek vonatlépcsőn leszállnia. Láttam, nagyon jólesik neki minden szó, amivel kimutattam, hogy „teljes szívvel" mellette állok. A terápia sokat használt: már nem vádolta magát, lassacskán megnyugodott, és bebotorkált a nagyszobába. Lefeküdt és elaludt. A félelmetes apát ezúttal először láttam valóságos, ijedt kisgyereknek. Rossz érzés volt, de ettől kezdve mindig igyekeztem a belátót játszani, mint ahogy meg is értettem nehéz, szinte már céltalanná vált életét.

11