Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Tornai József: Apám
valószínűtlen csoda, hogy a tárgyaláson a gróf, a százados neki adott igazat, és fölmentették. És természetes, hogy mint leszerelt huszár, miután megjárta az orosz harctereket, a lovak voltak a mindenei. Téli estéken, míg hó paskolta a kisebbik szobánk ablakát, míg hajában sült krumplit ettünk a fagyos kolbászhoz és szalonnához, csak a lovakról, csak a fronton szerzett élményeiről mesélt. A nyomorról, mely még a devecserinél is mélyebb volt Oroszországban, a muzsikok között. Egyszer olyan súlyos helyzetbe került a IX-es huszárszázad, hogy lovaikat hátrahagyva, sebtiben beásták magukat, s így gyalogosként szálltak szembe az ellenséggel. „Tudjátok, mit gondoltam? - izzott föl a hangja az emlékezéstől -, miért gyilkoljam én ezt a szegény muzsikot, hiszen nem is ismerem. És a levegőbe puffog- tattam a karabélyommal" - mutatta a karjával a mozdulatot. „Tik nem tudjátok, hogy ott mekkora a sár, a lovak térdig süppedve szenvedtek benne." „Az orosz gróf hintója is csak lassan vánszorgott, rázták a csöngőt a fullajtárjai, a parasztoknak meg le kellett térdelniük, míg elhaladt mellettük." Mikor a rádióból meghallottuk, hogy Hitler megtámadta az oroszokat, apám fölkiáltott: „Adolf, véged van, te nem tudod, mekkora ott a sár!" Jósnak bizonyult. A bátyja, József segítségével (neki már sikerült forgalmistaként elhelyezkednie a ferencvárosi állomáson), váltókezelő lett a pesterzsébeti teherpályaudvaron. Vasárnaponként vagy nagyobb ünnepeken gyakran vittem oda finom ebédet, hiszen 24 órás szolgálatban dolgozott. Ilyenkor büszkén mutogatta a különféle szerkezeteket, váltókarokat; ezek a látogatások izgalmas élmények voltak. Apám is örült, hogy együtt lehetünk, jókedvűen, mintha minden gondjától megszabadult volna, mentünk aztán fürödni a közeli szabad kikötő mellékágába. Szerette a vizet, s lassacskán, óvatosan engem is megtanított úszni. így lettem aztán kamaszkoromra a dunaharaszti Kis-Duna egyik, szinte mindennapi, vízi embere. Az is nagy esemény volt, amikor egyik télies kora reggelen apám egy kis pulikölyökkel állított be a szolgálat után. Én még az ágyban heverésztem, és szinte félálomban, mintha nem is volna igazi, ölelgettem magamhoz a csöppnyi szőrgombolyagot. Betyárnál - mert így neveztük el később - aztán évtizedekre, míg első házasságomban Pestre nem költöztünk, semmi sem szerezhetett állandóbb örömöt számomra. Már polgáriba jártam, sok közeli barátom volt a környéken, amikor apám váratlanul és hetekre eltűnt hazulról. Valami titok költözött az otthonunkba. Sem anyám, sem testvéreim nem voltak hajlandók elárulni, mi történt. Csak lassanként derült fény az igazságra: apám rosszul húzott meg egy váltókart, két teherszállítmány egymásnak futott, néhány kocsi csúnyán összetört. Szerencsére személyi sérülés nem történt, kivéve apámat, aki a blokkházból, a bajt látva, ideg-összeroppanást kapott. Emiatt került kórházba, szolgálatra alkalmatlanná nyilvánították, és nyugdíjazták. Fizetése természetesen majdnem a felére csökkent, ezzel kezdődött el az igazán szegényes korszakunk. Anyámnak egyre nehezebben sikerült öt személyre főzni-sütni-mosni. Idősebbik bátyám már mint repülőszerelő elég jól keresett, sőt meg is nősült. A háborús viszonyok beköszöntével ez sem sokat könnyített a helyzetünkön. Kénytelenek voltunk a fűszeresnél, a hentesnél hitelben vásárol10
