Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 9. szám - Biernaczky Szilárd: Afrikai (szép)irodalom Magyarországon
esetben nem is afrikai témákat foglalnak bele a műveikbe. Bár ez mit sem von le irodalmi értékükből, és sok esetben érdekes megfigyelésre ad lehetőséget abban a tekintetben, hogy a fekete környezetben élő fehér hogyan tud kommunikálni, kapcsolatokat kialakítani, vagy ritkább esetekben egyenesen asszimilálódni az eltérő szemléletű és életvitelű afrikai közösségbe. Mindemellett az „igazi" afrikai világ, mondhatni, belülről, csakis az afrikai afrikai írók, költők művészetében tárul fel teljességében. Amint ez oly jól érzékelhető az első Magyarországon megjelent afrikai (illetve antillai) afrikai regény, René Maran Batuala című prózai alkotásában, amelyet az 1921-ben elnyert Goncourt-díj hatására már Kosztolányi Dezső lefordított (1922, 1924), és napjainkban jelent meg újabb fordításban, illetőleg kiadásban (2013). Az is igaz persze, hogy az afrikai témájú szórakoztató irodalom, legyen a szerzője akár afrikai afrikai vagy fehér afrikai (Wilbur Smith), illetve legyen szó mai afrikai világban játszódó vagy óegyiptomi legendás történeteket felelevenítő prózai munka, elárasztja újabban a magyar könyvpiacot. E művek azonban adott esetben, legendás-misztikus- romantikus feldolgozásmódjuk mellett és ellenére, szolgálnak bizonyos művelődéstörténeti információkkal is, így olvasásuk akár a dicséretes bűnök körét erősítheti. Más kérdés viszont, és íme itt következik a „másrészt", hogy a rendszerváltást követő piaci alapú könyvkiadás (nem éppen értékteremtésre összpontosító) szűrőjén is átjutott néhány kiemelkedően fontos szerző jelentős alkotása. Közöttük vannak olyanok, amelyek már korábban is megjelentek, és teljesen újak is, közülük a Nobel-díjas Coetzee-nak néha egy éven belül több műve is megjelent (lásd tehát többek között: André Brink 1996, Nadine Gordimer 1999, 2001, 2006, és az újak: a dél-afrikai John Maxwell Coetzee [Nobel-díjas] 2003/1-3., 2004, 2005, 2006, 2007/1-2., a marokkói Tahar Ben Jelloun 2003, 2006, a kenyai Meja Mwangi 1997,1998,1999, 2000, az elefántcsontparti Ahmadou Kourouma 2001, 2002, az egyiptomi Ahdaf Soueif 2006 stb.). Ezeknek az utóbbi bő húsz év során fényre jött köteteknek a listájával kapcsolatban meg kell mindenképpen említenünk, hogy az afrikai könyvek kiadásában egyrészt Kiss Árpád és Kávé (majd Sawa-Sawa) Kiadója végzett jelentős munkát az afrikai irodalom területén (kár, hogy az évtizednyi lendület napjainkra kifulladt), újabban pedig az Ulpius Ház tett le az asztalra fontos magyarításokat. Az egykor élenjáró Európa mostanában sajnálatosan csak ritkán vállal fel afrikai vonatkozású feladatokat. Említenünk kell ismételten, hogy a Nagyvilág (1990 előtti és 1990 utáni) évfolyamai az afrikai irodalom tárházai. De például az Égtájak vagy a Fiúk és Lányok Évkönyve kötet sorozatban is sok értékes afrikai irodalmi fordítás lapul. Ami viszont az irodalomtudomány, illetve a fordításirodalom afrikai érdeklődésű magyar szereplőit illeti, itt Kármán Marianna kissé túlzásba esik Keszthelyi Tiborral kapcsolatban, vélhetően azért, mert ő az egyetlen, aki teljes afrikai irodalomtörténetet publikált a magyar szakemberek közül. Nem vitatjuk Keszthelyi érdemeit (az ő műveit is mostanában helyezzük majd fel a Tudástárba), azonban aligha az ő hatásának tudható be a Kármán Marianna szerint 1975 és 1990 között fellendült hazai afrikai irodalmi kiadási tevékenység, amely ugyan szerintünk jóval korábban, minden bizonnyal már 1953-ban Peter Abrahamsszal megkezdődik. Keszthelyi egyébként már csak azért sem lehetett mindennek a fordítás-folyamnak a motorja, mert viszonylag keveset tartózkodott itthon, lévén hogy számos alkalommal látott el külszolgálatot. Ugyanakkor érdemes volna tekintetbe venni az egyébként napjainkra az USA-ba költözött, és kizárólag könyv előkészítéssel foglalkozó (vagyis sajnálatosan téma- és pályaelhagyó) Páricsy Pált, Keszthelyi egykori fegyvertársát, aki nemcsak számos afrikai témájú magyar és idegen nyelvű kötetet szerkesztett (készített egy mindmáig nemzetközileg számon tartott bibliográfiát) annak idején, hanem az afrikai színház egyik első kutatója volt 65
