Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 9. szám - Biernaczky Szilárd: Afrikai (szép)irodalom Magyarországon

hazánkban, és sok értékes tanulmányt publikált. Másrészt az akadémiai partokon kívüli kutatások egykori egyetlen intézményesült szellemi lerakodóhelyét, a Világirodalmi Lexikont is érdemes volna számba venni. Hiszen e valóságos irodalmi műhelyt alkotó szerkesztőség tevékenységéhez az előbbi szerzőpáros mellé idővel a Pécsett élő Kun Tibor, a nemrégiben elhunyt debreceni egyetemi oktató-kutató Lévay Béla, az ugyancsak idejekorán elhunyt Füssi Nagy Géza, valamint e sorok írója is csatlakozott. És a szerzői portrék, a műfaji bemutatások, az országok irodalmainak összefoglalása mellett számos afrikai nyelvű, kisebb-nagyobb irodalom vázlatát is elkészítettük (mondhatni, az elsők között voltunk, a korabeli nemzetközi próbálkozásokat jól ismerve jelenthetjük ki ezt).

Semmiképpen nem szabad megfeledkeznünk továbbá a napokban 80. születésnapját ünneplő Gergely Ágnesről, aki talán még Keszthelyivel is összevetve a legtöbbet tette az afrikai irodalom hazai megismertetésében. Nemcsak a nigériai költők antológiáját vagy Okigbo verseinek válogatott kötetét készítette el, rendkívül igényes formában (sok más fordítás és kisebb-nagyobb elemző cikkek mellett), hanem lényegében az első magyar szerzői monográfiát is megalkotta a Petőfihez vagy Radnótihoz hasonlóan a biafrai háborúban mártírhalált halt nigériai ibo őrnagy, Christopher Okigbo költészetéről (Költészet és veszélytudat, 1986).

Ami a kontinens irodalmának magyarra fordító gárdáját illeti, a névsor igencsak gazdag. Az említett Keszthelyi Tibor és Gergely Ágnes mellett mindenekelőtt Hárs Ernőt kell kiemelnünk, aki nemcsak a Fekete Lángok elkészítésében volt Keszthelyi szerzőtársa, hanem gazdagon sorjázó versfordításai mellett lefordította az afrikai szempontból oly fontos portugál nemzeti eposzt, Camoes A Lusiadák-ját is. Emellett néhány értékes esszét is közölt. Többek között éppen az afrikai irodalomnak a magyarországi befogadásáról. S ebben a következőket írja (1992-ben) az 1953 és 1990 közötti magyarországi recepciós folyamatokról:

„Ha a fenti kiadványokhoz hozzávesszük a gyermekek részére készült népmese adaptációkat és azt a rengeteg verset és elbeszélést, mely egyes egyéb szempontú műfordítás-gyűjteményekben és különböző folyóiratokban, elsősorban a Nagyvilág ban megjelent, megállapítható, hogy hazai olvasóközönségünk olyan gyors és színvonalas tájékoztatásban részesült az afrikai irodalom teljesítményeiről, melynél különbbel a volt nagy gyarmatosító országok sem igen dicsekedhetnek."

Hogy őszinték legyünk, ezt a megfogalmazást éppúgy némi kétkedéssel fogadjuk, mint Kármán Marianna bizonyos kijelentéseit. Hiszen, persze, az 1990-ig tartó időszakban kétségkívül volt egyfajta rendszeres témafigyelés és módszeres munkálkodás a területen. De azért az afrikai irodalmi termésnek így is csak piciny (bár kétségtelenül jelentékeny) része jutott el a hazai asztalokra. Hogy példát említsünk, a Kármán Marianna által is középpontba állított Wole Soyinka hatalmas életművéből csak három kötetre jutott, Achebe negyedik, első korszakbeli kiváló, regényét (akár a mi javaslatunk ellenére is) az Európa már nem adta ki a nyolcvanas évek végén, érezve a változás szelét. Nem is beszélve az ún. bantu aranykor kiemelkedő alkotásairól, amelyek közül csak kettőt (mindegyik akár kulcsregénynek is tekinthető) hadd említsünk. Thomas Mofolo eredetileg szoto nyelven írott Chaka című opusát, amely a nevezetes zulu hadvezért és uralkodót állítja a középpontba — felhasználva a hagyományos dicsérőének (izibongo) tény- és stíluselemeit -, és amelyet számtalan nyelvre lefordítottak. Vagy az első angol nyelven készült afrikai prózai alkotást, Solomon Tshekisho Plaatje Mhudi című művét, amely ugyancsak a legendás törzsi múlt világába, a Mzilikázi vezette matebelék és a botswanai barolongok harcainak közepébe vezeti az olvasót, és amelyet mindmáig remekműnek ítél a nemzetközi kritika.

66