Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 9. szám - Lengyel András: Egy ünneplendő nyolcvanéves

ság produkcióját, viszonylag nagy súllyal, rendszeresen, másokat csak „illusztratív" adagolásban - a nyugati magyar emigrációt pedig, bár szerzőivel már tartotta a kapcsolatot, csak hallgatólagosan vette tudomásul. (A háttérben, informálisan, a személyi érintkezés lehetőségeivel élve, eleven közvetítő szerepet is betöltött.) A magyarországi szerzők közül pedig, megfontolt adagolásban, az éppen aktuális lapszám profilját szem előtt tartva, beemelte a Tiszatájba azt a „népi" preferenciákat mutató irodalmi és kulturális középgenerációt, amely magában hordta a megújulás lehetőségét. Itt sok, később nem föltétlenül pozitív szerepű tollforgató éppúgy megemlíthető lenne, mint tisztes szakemberek (történészek, néprajzosok, irodalomtörténészek, vagy éppen, mondjuk, régészek) sora. Szerzőire, meghatározott összefüggésben, mint konkrét feladatok teljesítőire számított. Viszonylag sok szerzőt foglalkoztatott, de egyeseket - például Domokos Mátyást vagy Vekerdi Lászlót - kivált becsben tartott. S nagyon figyelt a szerzői köréből érkező impulzusokra is, tudva, hogy a jó lap mindig kollektív teljesítmény.

A Tiszatáj, a magyar irodalmi hagyományhoz igazodva, úgynevezett „vegyes", azaz irodalmi s kulturális folyóirat volt, a szűkén vett irodalminál tágabb és összetettebb tematikát (s szerzőgárdát) jelenített meg. A tematika jelezte az utónépi szociális és kulturális preferenciák jelenlétét, de maga a lap, mint a szorosabb értelemben vett irodalom orgánuma elsősorban az írói kvalitásra figyelt. S ez magyarázza, hogy költői között például a „katolikus" Pilinszky János éppúgy jelen volt, mint az „urbánus" Vas István vagy a proteuszi alkatú, besorolhatatlan Weöres Sándor, esetleg Tandori Dezső, akik valamennyien bárhová besorolhatók, de a népiek közé aligha. Jelenlétük azonban egyáltalán nem irodalompolitikai alibi teremtésére szolgált, szerepeltetésük alapja műveik minősége volt, mondandóik pedig a szekértáborszerű beszűküléstől óvták a lapot - s a belső kör horizontját e példák szükségképpen tágították és jótékonyan korrigálták.

Az Ilia-féle Tiszatáj, amely a magyar nyilvánosság szerkezetét lényeges pontokon kitágította, s a magyar kultúra szerkezetének jelentős megújítását kezdeményezte, sajnos, nem futhatta ki saját formáját. A lap és szerkesztője ellen alkalmazott titkosszolgálati („operatív") eszközök durván belenyúltak a folyamatba. Ilia Mihály „kiszorításával" a magyar kultúra esélyei többszörösen megromlottak. Elveszett a nyilvánosság számára az a szerkesztői innováció, amelyet Ilia akkor már megtestesített s magas szinten érvényesített, s helyébe olyan deformatív folyamatok aktorai léptek, akik - sok oknál fogva - csak egy lényegesen szimp- lifikáltabb, a szükséges reflektáltságot egyre inkább kikapcsoló „forgatókönyv" megvalósítására voltak képesek.

Az adekvát valóságértelmezés nagy teljesítmény, nem adják ingyen, s nem hull az ölünkbe. Meg kell érte dolgozni. S ha azok, akik erre képesek lennének, valamilyen okból nem végezhetik el munkájukat maradéktalanul, a helyükbe lépő gyengébb minőségű szereplők produkciója ezt az értelmező munkát szükségképpen ellehetetleníti, vagy legalábbis deformálja. A kultúra rendészeti szabályozása csakis kontraproduktiv lehet. (Az utónépiek 1989 utáni, egyszerre tragikus és szánalmas leszereplése, kiüresedése, mozgalmuk eredendő vállalásaival való szembekerülésük, nem utolsósorban a Tiszatáj 1975 eleji lefejezéséig, az akkori törésre adott rossz válaszokig vezethető vissza.)

12